Közel fél órán keresztül ültünk Bakugoval a baseballpályának a kispadjánál és próbáltam kicsit lenyugtatni, mielőtt elmehettünk volna az iskola területéről. Ezt követően elsiettem neki vízért, az iskola udvarán lévő automatához, majd átadtam neki. Míg megitta, addig megkértem, hogy menjen a suli elé, amíg én bezárok és utána én is megyek. Az idő telt és a nap már le is ment és kezdett sötétebb lenni.
Miután bezárkódtam és utoljára még megnéztem, hogy minden a helyén van–e, Bakugohoz siettem, aki ott várt engem a suli előtt. Mikor odaértem, akkor felnézett rám (ugyanis a padon ült), majd felállt és megvárt engem, hogy együtt mehessünk el hazafelé. Útközben nem faggattam, sőt, hagytam, hogy kicsit ki tudja szellőztetni a fejét és összeszedhesse a gondolatait. Mióta ismerem, nem láttam még ilyennek és tényleg megijesztett a viselkedése. Olyan volt, mint aki összeomlott egy pillanatra és elveszítette a lába alól azt a biztos talajt, ami még ott maradt és összetartotta. Hazafelé menet csak akkor szóltam hozzá, amikor megkérdeztem, hogy nincs–e szüksége valamire, vagy szeretne–e valamit. Ő csak a fejét rázta szó nélkül, hogy nem szeretne semmit. Egy idő után nem kérdeztem, csak hagytam tényleg, hogy a saját gondolataival maradjon és kiszellőzzön a feje. Miközben hazafelé tartottunk, én írtam apának, hogy kicsit később megyek majd haza.
A lakótömbünk elé érve lefordultunk az épülettel szembeni játszótérre, majd ott belépve azonnal ledobtam a táskámat és a cuccaimat a füves részre, majd, azaz melletti homokos talajra léptem és beleültem a hintába. Bakugo ugyanígy tett és a ballomon lévő hintába vágódott. A hinta nyikorgott alattunk, ugyanis nem mostani darab volt és a sötét és kissé kihalt utcán ez visszhangzott. Míg Bakugo gondolkodott, addig felnéztem a csillagokkal beborított égre és élveztem a kellemes tavaszi időnek az esti szelét, mely feltámadt. Olyankor Bakugo felé pillantottam, hogy mi a helyzet vele, de ő csak el volt merülve a gondolataiban és hol az eget, hol a városi fényeket kémlelte. Nem szerettem volna megzavarni őt, ugyanis azt akartam, hogy mindent átgondolhasson, még ha végül úgy is dönt, hogy nem mond el nekem semmit. Itt láttam be, hogy valóban komoly dologról van szó. Olyanról, amiről nem beszél könnyen az ember és traumát is okozott neki.
– Hogy érzed magad? – érdeklődtem meg, egy negyedóra elteltével – Jobban vagy kicsit?
– Ja – szólt halkabb hangon.
– Ha nem szeretnél mondani semmit végül, akkor csak maradjunk itt kicsit, és élvezzük az esti csendet. Mit szólsz? – kérdeztem kedvesen.
– Csak nem tudom, hogy miképp kezdjek bele – morogta, majd felém nézett – Bármit is fogok mondani, az őszinte véleményedet akarom hallani.
– Őszinte leszek veled – bólintottam rá.
– Nagy valószínűséggel össze–vissza fogok beszélni, vagy nem összetetten – sóhajtotta.
– Amilyen tempóban és ahogy akarod, úgy mondod el nekem – nyúltam felé, majd megsimogattam a karját – Én meghallgatlak, legyen bármi. Jó?
Ő belenézett a szemembe, melyben láttam a félelmet és az előbbi összeomlásának halovány érzését még. Valószínűleg szégyellte is magát, amiért így mutatta meg magát előttem, de én nem ítéltem el miatta. Minden embernek van egy olyan személyisége, amit senkinek sem mutat, egyedül csak saját maga ismer. De olyankor előfordul az, hogy megmutatjuk másnak ezt a sebezhető oldalunkat. Olyan embereknek, akikben legbelül megbízunk és tudjuk, hogy nem bántanának minket miatta.
– Másodikban történt, akkor is októberben – kezdett bele végül abba a történetbe, mely örökre megbélyegezte az életét – Akkor még nem tudtam, hogy mit is művel a baseball csapatom és azt hittem, hogy a barátaimnak és csapattársaimnak hitt emberek, valóban azok. Volt egy lány, aki abban az évben jött a sulinkba évközben. Pontosabban szeptemberben. Magam sem tudom, hogy miképp, de elkezdett rám ragaszkodni, adta nekem a szépet, én pedig úgy éreztem, hogy minden rendben van. Sose csinált velem ilyet senki, ő mégis érdeklődött felém és rendes volt velem. Noha nem annyira rendes, mint te – nézett a szemembe, majd visszafordult előre, hogy ne engem keljen nézni, miközben mesél. Helyette az alattunk lévő homokot leste – Közelebb kerültünk a másikhoz és másfél hétig randiztunk is. Ezután a másfél hét után történt az, ami miatt megjártam a poklot – harapott az ajkába.
A kezemet, amit eddig a karján tartottam, azt elhúztam és felé tartottam a tenyeremet, miközben biztatóan és bátorítóan néztem felé. Ő egy ideig méregette a kezemet, majd végül odanyújtotta a sajátját, én pedig elkezdtem cirógatni a kézfejét, hogy tudassam vele itt vagyok és már nem bánthatják.
– Egy reggel, amikor iskolába mentem, akkor...Akkor kezdődött az egész – folytatta tovább a mesélést – Minden rendben volt, azonban ahogy beértem a suliba, az edző fogadott, hogy miért nem voltam reggeli edzésen, amiről én egyáltalán nem tudtam. Az előző nap iskolában sem voltam, mert orvosi vizsgálatra kellett mennem. Az a vén szar még azt se engedte, hogy megmagyarázzam, hogy a tudatában sem voltam annak, hogy amúgy lesz reggel edzés. Amint közöltem vele, hogy nekem erről senki se szólt, lehordott, hogy mit képzelek magamról, hogy hazudok. Itt már úgy gondoltam, hogy valami nem stimmel. Rohadtul nem stimmel. Természetesen, amikor a terembe értem, rögtön rákérdeztem, hogy mi a francnak nem tudtak szólni nekem a többiek, főleg nem a legjobb barátom. Annyi volt a válaszuk, hogy elfejeltették. Persze, elfelejtették – motyogta halkan ezt a kettő szót – Aki itt volt, fekete hajú srác, ő volt a legjobb barátom, Atsushi Kageyama. Kilencedikesként lettünk jóban a Ketsubutsuban és ő volt az első ember, aki a legjobb barátomnak tartottam. Még magamtól is undorodom, hogy ilyesfajta kötödéseim voltak – fintorodott el – Ezt követően eltelt a nap, viszont az edzés az szörnyű volt. Végig szívatott engem az edző és én sem tudom, hogy miért. A....Az edzés végeztével történt az egész, ami miatt most itt vagyok – vett mély levegőt, kifújta, majd próbálta összeszedni a gondolatait. Megszorítottam a kezét és továbbra is cirógattam a kézfejét.
– Hozzak le neked vizet?
– Nem kell – motyogta – Az edzés végeztével egyedül mentem ki az öltözőből, ugyanis a többiek előbb végeztek, mint én. Amikor kiértem a suli udvarára, amerre a főbejárat is volt, akkor ott láttam azt a rohadt kurvát Atsushival.
– M...Mi? – néztem rá pislogva.
– Ott állt a legjobb barátom a főbejárat mellett, miközben azzal a lánnyal ölelkezett és pusziszkodott, akivel én másfél hete randiztam – mondta ki – Rögtön elpattant bennem az ideg, hogy mit képzel, amiért így ér hozzá. Rájuk ordítottam és közelebb mentem hozzájuk, mire ők csak mosolyogva távolodtak el a másiktól. Ők csak normálisan és ártatlanul kérdeztek rá, hogy mi a bajom. Kiabálta és eléggé agresszívan vágtam a lány fejéhez, hogy mégis mit művel. És ekkor tudtam csak meg, hogy mi folyik itt. Kö...Közölték velem mind a ketten, hogy összejöttek tegnap, amikor én nem voltam iskolában. Először el se akartam hinni és egy rossz viccként tartottam számon, de ez nem vicc volt. Ez volt a maró és fájdalmas igazság. Mérgesen kérdeztem meg, hogy mi ez az egész, mire a lánytól csak annyit kaptam válasznak, hogy naiv vagyok. Atsushi volt az, aki nevetve elmagyarázta, hogy ez az egész csak hülyíts volt, mert számukra vicces és szórakoztató volt azt látni, hogy a nagy Bakugo Katsuki, aki mindenkivel agresszív, az most gyenge egy lánnyal. É...Én mindig odafigyeltem rá és olyan oldalamat mutattam meg neki, amit másnak nem. Ő pedig a háttérben ezen nevetett és jót szórakozott a legjobb barátommal együtt. Kiderült, hogy már egy ideje több van köztük, csak szerettek volna szórakozni velem egyet. Talán soha nem voltam még olyan mérges és csalódott egyszerre, mint akkor. Átvágott engem az a lány, aki tetszett és a legjobb barátom. Idegbe jöttem és nekimentem Atsushinak és megütöttem őt. A szája felrepedt azon nyomban és beduzzadt az orra. Vérzett a kezem és a lány megijedt tőlem. Olyanokat kiabált nekem, hogy pszichopata állat, közveszélyes és elmebeteg vagyok, amiért nekimentem Atsushinak. Még én voltam a szar, azok után, hogy elmonda, csak kihasznált engem a szórakoztatásuk érdekében. Akkor kezdett valami elroppanni bennem... – suttogta – Tombolt bennem a gyűlölet, de egy ujjal se értem hozzá a lányhoz. Átvert és nevetség tárgyává tett, de egy ujjal se tudtam volna hozzáérni. Mielőtt még nagyobb dulakodás keletkezhetett volna, jött az egyik tanár, én pedig szó nélkül siettem haza és zárkóztam a szobámba. Másnap amikor iskolába mentem, rögtön az igazgatóiba hívattak. Miközben mentem az igazgatóiba, láttam Atsushit, akinek be volt dagadva az orra és a lányt, akinek egy kék és zöldes monokli volt a szeménél. Nem értettem, hogy mi történt vele, de amint az igazgatóiba kerültem, megtudtam. A kurva életbe már – nyelt aprót.
Könnyes szemekkel szorítottam a kezét, ugyanis úgy éreztem, hogyha megszólalok, akkor elsírom magamat.
– Bent elmondta az igazgató, hogy „mi történt". Atsushi azt mondta neki, hogy tegnap megtámadtam őt és a lányt is és én okoztam neki azt a sérülést a szeménél. Rögtön tagadni kezdtem, és lehet nem tett túl jó benyomást az, hogy ordítottam az igazgatóval. Ő szembesített azzal, hogy az egész baseball csapat a tanúja arra, hogy én bántottam fizikálisan azt a két embert és verbálisan megfenyegettem őket. Ott történt meg az, hogy teljes mértékben elroppant bennem valami, ami a mai napig törött darabogban hever a lelkem mélyén. Kikeltem magamból és üvölteni kezdtem a dirivel, miközben a saját igazamat mondtam el, és azt, ami valóban történt. Hiába hivatkoztam a kamerákra, senki se hallgatott meg. Minden menthetetlen volt. Nem hitt nekem, hiszen állítólagosan az egész csapat látta, hogy bántom őket. Ott akkor elbocsájtottak az iskolából, ugyanis ott nem tűrték a fizikai erőszakot. Mondhattam bármit, kiabálhattam bármennyire, senki se hallotta meg a hangomat. Senki se hallotta meg a segélykiáltásomat és azt, hogy mit szeretnék mondani. A diri még be is hívta azt a kettő rohadékot, hogy kérjek tőlük bocsánatot. Ott álltak velem szemben, miközben önelégülten vigyorogtak, amikor az igazgató nem nézett oda és a szüleimet hívta, hogy jöjjön valaki be. Vigyorogtak és halkan kuncogtak rajtam, miközben ott álltam előttük a legsebezhetőbb formámban. Azelőtt soha nem látott engem senki se olyan állapotban, de ők igen. Össze voltam törve, zavarodott voltam és egyszerűn nem értettem, hogy miért történik ez velem.
– Bakugo – suttogtam a fiú nevét, miközben lecsúsztam a hintáról és elé guggoltam, a térdét simogatva és a kezét szorongatva.
– Elárult engem a legjobb barátom – csuklott el a hangja – Sőt, az egész iskola ellenem volt. Egy olyan dolog miatt, amit igazából meg sem tettem. Jó, bevertem Atsushi képét, de megérdemelte. De a lányhoz nem nyúltam egy ujjal sem, mégis mindenki ellenem fordult. Akikről azt hittem, hogy hűséges társaim a bajban, azok végül a legnagyobb vesztemet okozták. Ellenem fordultak, rágalmazni kezdtek és olyan szavakkal illetek, ami a mai napig fájdalmat okoz. Egy agresszív idegbetegnek tituláltak és azt mondták, hogy menjek el orvoshoz. És ez még csak a kevés a sok közül, amit mondtak. Olyan szinten rágalmaztak és bántalmaztak a szavakkal, hogy soha nem fogom tudni elfelejteni azt, amit mondtak nekem... – suttogta elhaló hangon – Amikor az öltözőben szedtem a cuccomat, Atsushi bejött hozzám, de annyira szét voltam csúszva, hogy nem tudtam hozzászólni. Ő pedig kihasználta azt, hogy áldozat voltam és senki se hitt nekem. Megragadta a hajamat és megtépte. Tudtam, ha bármit teszek, akkor komolyabb bajom is lehet belőle és akár rendőrségi ügyet is szerzek magamnak. Atsushi anyja a rendőrségen dolgozik és egy szavába került volna csak hazudni és nekem annyi...Jót szórakozott rajtam, én pedig megkérdeztem, hogy miért tette ezt. Miért tette ezt a legjobb haverjával. Ekkor megkaptam azt a választ, ami csak jobban töréseket okozott számomra. Elmondta, hogy soha nem is tekintett rám úgy, ahogy én, csak arra voltam jó, hogy jó eredményeket szerezzek a csapatnak. Állítása szerint mindig is egy agresszív embernek gondolt, akinek nincsenek érzései. Ott akkor olyan szavakat vágott a fejemhez, amikre már nem pontosan emlékszem, de tudom, hogy lelkileg összetörtek. Én tényleg barátomként tekintettem rá és elárult, az egész csapattal együtt. Ekkor éreztem úgy először, hogy soha nem kellett volna megbíznom olyan emberekben, akik kedvességet mutattak felém. Kettő évig azt mutatták, hogy mennyire kedves emberek és amikor már rám untak, akkor megmutatták a valódi énjüket – remegett meg a hangja és újra sebezhetővé vállt.
Azonnal feltérdeltem és megöleltem Bakugot, ami miatt majdnem kiesett a hintából. Ő nem ölelt vissza, csak fájdalmas hangon mesélt tovább.
– A szüleim voltak az egyetlenek, akik hittek nekem. Magántanuló lettem és így kerültem a UA–be. Én...Én nem akartam veletek rohadék lenni, de a történtek után féltem bízni és barátkozni. Folyamatosan az lengett a szemem előtt, hogyha ismét megteszem, akkor ugyanígy fogok járni. Kurvára nehéz bízni az emberekben, miután lelkibeteggé tettek azok az emberek, akikre a barátaidként tekintettél. Soha nem ártottam nekik és kiderült, hogy végig csak szívattak és utáltak engem. Soha nem számítottam nekik és az a baráti társaság és barátság csak az én képzeletemben létezett. Kitudja, hogy hányszor találkoztak nélkülem és hányszor beszéltek ki engem. Hányszor mondták, hogy nem bírnak engem, hányszor ócsároltak, vagy tettek rám megjegyzéseket, ahogy viselkedem, vagy ahogy kinézek. Mindvégig azt hittem, hogy rendben vagyunk, de amint történt valami, ami úgy alakult, ahogy nekik nem tetszett, máris én lettem a rossz és nekem támadtak. Ekkor tudtam meg, hogy miképp is gondolnak rám valójában. Sose voltunk barátok, és mindvégig utáltak, miközben...Bassza meg...Miközben én végig örültem és boldog voltam, hogy lettek barátaim, akik, mint kiderült a világ legszarabb emberei Általánosban végig egyedül voltam és amint gimibe kerültem, megcsillant a fény a szememben, hogy ez más lesz. Más is lett. Viszont nem egy létező barátság tagja voltam, hiszen ez csak az én elmémben létezett. Máséban nem...Aztán jöttetek ki, és annyira akaratosan akartatok barátkozni, főleg te, hogy az is átfutott az agyamon, hogy hagyom az egészet és magántanuló leszek. Egyetlen egy dolog tartott vissza, az pedig a baseball. Szeretek baseballozni és játszani akarok. Changeup–ot meg azért nem akarok dobni, mert amikor a Ketsubutsuban voltam, csak azt dobtam. Mindig...Mindig látom magam előtt Atsushit, aki catcher volt. Midoriya helyett mindig ő van előttem és mindig rettegek, hogy kéri azt a kurva changeup–ot. Ha akarnék se tudnék azt dobni, mert nem megy. Kurvára nem megy, [Név]...Kurvára nem tudok jobban lenni és minden egyes nap küzdelemmel kelek és fekszem. Nem megy el mellőlem a depresszió, hiába jártam pszichológushoz. Annyira tönkretettek engem lelkileg, hogy mindennap belepusztulok ebbe a szarba...Mégis... – vékonyodott el a hangja – Jöttél te és a hülye barátaid és folyamat azt mondogatjátok és bizonyítgatjátok, hogy ti mások vagytok és jobbak. Félek, hogy ismét csalódni fogok, de mégis...Mégis, ebben a pár hétben normálisabbak voltatok velem és jobban foglalkoztatok velem, mint azok a senkiháziak, akikkel kettő évig voltam. Normálisak voltak velem, de ti mások vagytok. Másnak érezlek titeket, főleg téged. Szóval...Szóval kérlek – halkult el teljesen – Kérlek, ne csináljátok ezt velem ti is és ne hagyjatok magamra. Nem akarok magamra maradni – csuklott el végérvényesen a hangja és hallottam, ahogy szipogni kezd.
Halk hangon kezdtem el kiengedni a könnyeimet a szememből, miközben az agyamban csak az pörgött, hogy mit tettek ezzel a csodálatos fiúval azok a szemetek. Bakugo soha nem érdemelte volna meg ezt és jelenleg a legrosszabbakat kívánom azoknak, akik ezt tették vele.
– Itt vagyok – suttogtam nyöszörögve, miközben felvezettem a tarkójára a kezemet és a hajába túrtam – Itt vagyok és nem engedem, hogy bárki is bántson! Annyira sajnálom, hogy ezen kellett keresztülmenned és bántottak téged. Annyira sajnálom, hogy nem lehettem ott veled, amikor egyedül voltál és küszködtél a depresszióval. A legőszintébben mondom, hogy mi nem akarjuk ezt tenni veled! Mindannyian szenvedtünk már és nincs bennünk gonoszság. Benned sincs. Tudom, hogy nincs, Bakugo! – köhögtem fel – Bármikor rosszul érzed magad, akkor szólj nekem. Itt leszek neked, és segítek. Segítek neked, hogy jobban lehess. Bebizonyítom, hogy megérdemled a boldogságot. Nem vagy pszichopata és idegbeteg sem! Bárcsak mások is az én szememmel látnának téged. Bárcsak látnák, hogy mennyire csodálatos vagy...
Éreztem, hogy Bakugoban elszakad valami és erősen kezdett el magához szorítani, miközben lecsúszott a hintából. Nehéz volt és elviselhetetlenül fájdalmas az, amit Bakugoval tettek. És az is kegyetlen volt, ahogyan most láttam őt. Boldoggá akartam tenni, azt akartam, hogy ne legyen semmi gondja az életben, azonban ez nem csak rajtam múlott. Más embereken is.
Fájdalmat átélni, megküzdeni vele és együtt élni ezzel a tudattal, nem egyszerű. Soha nem is volt egyszerű. Hiába történt már hónapok, vagy évek óta az emberben mindig is ott fog motoszkálni az a kis fájdalom, és hiába kergeti, vagy üldözi kilométereken keresztül nem fogja tudni megfogni. Kitalálhatsz bármit, de mindig sikeresen elbújik előled és akkor csap le az elmédre, amikor a legjobban nem számítasz rá. Kínozni és gyötörni fog téged, ahogyan csak szeretné és kedve tartja. De éppen ezért vannak olyan emberek, akik segítek neked, hogy ne egyedül kereshess. Együtt keresitek a fájdalmat, hogy aztán megszüntethessetek. De olyankor előfordul, hogy egyszerűen nem találjátok, mégis jobban érzed magad. Ez pedig azért van, mert a fájdalom és keserűség megijed és eltűnik. Ő nem tud mást tenni, mint bántani és gyötörni másokat, viszont, ha többen ellene fordulunk és kiállunk vele szemben, akkor nem tud mit kezdeni és megiramodik. Gyáva módon elbújik és nem jön vissza, nehogy ő legyen bántva. Ne feledd, ő csak bántani tud és elrejtőzni. Minden más képessége nem neki van, hanem neked és azoknak, akik veled együtt keresik őt. Nektek van nagyobb hatalmatok, de csak akkor, ha nem vagy egyedül. Többen, vagy ketten egyszerűbb a bújócska is, hiszen mindig jobb és egyszerűbb, ha többen keressük az elbújt személyt, mintha egyedül és kétségbeesetten tennénk.
– Te már közénk tartozol. Az osztály tagja vagy és a baráti társaságunk tagja. Nem véletlenül álltak ki érted a többiek szombaton. Nem véletlenül akarok rád vigyázni. Fontos vagy nekünk és már elengedhetetlen tagja a közöségünknek – hajoltam el, majd könnyes szemekkel néztem az ő könnyes szemeibe, miközben arca meggyört volt – Tartozol valahova és hidd el...Tartozni valahova csodálatos érzés – mosolyodtam el fájdalmasan.
– Utálok ilyennek lenni – köhögött fel a szavai közepette.
– Ne utálj ilyennek lenni, amilyen vagy, mert...mert vannak emberek, akik önmagadért szeretnek – néztem mélyen a szemébe – Tudod, én is szeretnék neked mesélni valamit. Valamit, ami magyarázatot ad neked is arra, hogy Kotaro miért mondta nekem ezeket a dolgokat.
– Elmondod a történeted? – kérdezte suttogva, mire bólintottam.
Óvatosan elengedtem őt, majd a hinták melletti füves részre ültünk, ahova már nem ért el a homok. Tudtam, hogy mit szeretnék mondani, de mégis nehéz volt összeszedni a gondolataimat.
– Nem muszáj, ha nem akarod – motyogta, miközben próbálta az inge ujjába törölni a szemét.
– Várj, adok zsepit – mosolyodtam el.
– Nem kell – szólt egyből.
– Biztos?
– Biztos – biccentett – És neked se kell elmondani, ha nem szeretnéd.
– Elszeretném – pillantottam az arcára, majd felnéztem az égre – Tudod, nekem nem olyan hosszú a történetem, mint neked. Mikor nálunk voltál nem vettél észre valamit a kint lévő, családi képek nézegetés eközben? – kérdeztem, miközben még mindig az eget néztem.
– Kellett volna? – sóhajtotta.
– Szerinted kire hasonlítok? Apura vagy anyura? – kérdeztem, miközben a nagy Göncölt figyeltem.
– Apádra biztos, hogy nem, és mivel anyuddal még nem találkoztam, így rá.
– Szóval nem nézegetted meg alaposan a családi képeket – sóhajtottam mosolyogva.
– Nem hasonlítasz rá se? – vonta fel a szemöldökét – Nem értem, hogy mire akarsz kilyukadni. Nem hasonlítasz a szüleidre, és?
– Kettő hetes voltam, amikor családom lett. Azok, akiket az életemnél is jobban szeretek. A szüleimet – suttogtam érzékeny hangon, miközben továbbra is a csillagképeket kerestem.
– Mi? – blokkolt le teljesen Bakugo és éreztem, hogy meredten néz felém. Emiatt rávezettem a tekintetem és vörös szemeivel teljesen belenézett a lelkembe – [Név]...
– Igen?
– Téged örökbefogadtak? – nyögte ki nehezen.
– Igen – bólintottam, majd visszavezettem a tekintetem az égre – A nő, aki megszült, egy 16 éves lány volt, aki a barátja magára hagyott, miután kiderült, hogy terhes. Amint megszült engem, a kórházban hagyott. Tudod, a szüleimnek nem lehetett kisbabája – haraptam az ajkamba fájóan – Mind a ketten egészségesek, de mégsem hozta nekik össze a természet. Ritkán, de megesik, hogy az adott két embernek nem barátkozik össze a testük, így nem lehet babájuk. Anyu nem eshetett teherbe és hiába próbálkoztak, soha nem sikerült a megtermékenyítés sem. Nehéz volt nekik és már felakarták adni, amikor új remény csillant fel. Apunak jó barátja volt a főorvos és akkoriban, amikor itt voltak vizsgálaton, értesítette őket, hogy lehet esélyük arra, hogy szülők legyenek. Az orvos elmondta, hogy van egy kislány, akit itt hagytak a kórházban. Ők szó nélkül mentek bele. Nem kérdezték meg azt, hogy egészséges vagyok, hogy milyen a bőröm színe, vagy hogy nézek ki. Sírva mondták azt az orvosnak, hogy szeretnének engem. Nekem családra volt szükségem, nekik pedig egy kisbabára. Az élet a legjobb időben hozott össze minket és ezáltal egymásra találtunk. Ők voltak azok, akik megmentettek engem és otthont adtak. Ahogy nőtem, folyamatosan a tudtomra adták, hogy örökbe lettem fogadva, én pedig ezt elfogadtam. Soha nem kerestem az igazi szüleimet, ugyanis nekem már voltak szüleim. Bakugo, én... – csuklott el a hangom, miközben könnyes lett a szemem – ...én annyi szeretetet kaptam tőlük és úgy szerettek mindig is, mintha a sajátjuk lennék – néztem a fiúra – Mindig törődnek velem és érzem, hogy szeretnek. A leghálásabb vagyok nekik ezen a földön, ugyanis befogadtak engem, holott azt se tudták, hogy ki fia bórja vagyok. Őket nem ez érdekelte, hanem hogy kisbabájuk lehessen és szerethessenek egy gyermeket. Nekem ők az egyetlen szüleim, akiket a legjobban szeretek.
– Ezt képtelen vagyok felfogni – suttogta a mellettem ülő fiú – S...Soha nem voltál kíváncsi arra, hogy ki az igazi anyád?
– Nem – ráztam meg a fejemet – Viszont történt valami, amiért utálom őt.
– Tessék?
– Hetedikes voltam és nyári szünet volt. A szüleim dolgoztak és valaki jött hozzánk. Ajtót nyitottam és egy nő állt az ajtóban. Nagyon meglepődtem, ugyanis úgy nézett ki, mint én, csak idősebb volt. Földbegyökerezett a lábam attól, amit mondott. Elmondta, hogy ő az igazi anyukám és az orvosok által talált meg – húztam fel a térdemet, majd összekulcsoltam a kezemet rajta – Nem tudtam, hogy miképp reagáljak, de....Lehet bunkó voltam, mert azt mondtam neki, hogy nem akarom megismerni, mert nekem már van egy anyukám. Ott hagyott a kórházban engem. Ezek után mégis mit szeretett volna? – csuklott el a hangom – Kérlelt, hogy legalább egyek meg vele egy sütit és nem értette azt, hogy nem akarok. Végül csak azért igent mondtam neki, hogy végre békén hagyjon. Nem akartam megismerni őt, ugyanis nekem volt már anyukám. Egy olyan anyuka, aki tényleg szeretett. Elvitt engem valami lepukkadt kocsmába, ahol életem legrosszabb sütijét ettem. Közben faggatott, meg minden hasonló aztán végül megjelent a párja, aki abban a kocsmában dolgozott és kisfőnök is volt. Mikor meglátott, akkor az volt hozzám az első kérdése, hogy mennyit kapnak utánam a szüleim. Én nem értettem, hogy mire gondol, aztán a nő, aki megszült engem, kedvességet tettetve próbálta belőlem kicsalni, hogy mennyi pénzt fizetnek a gyermekellátásra. Nem voltam hülye, azonnal rájöttem, hogy mi folyik itt. Nem én kellettem neki, nem engem akart megismerni, csak azért akarta, hogy visszamenjek hozzá, hogy pénzt kapjon utánam. Felkavart lelkileg ez az egész, de azért, mert képes volt azért felkeresni, hogy pénzt kapjon értem. Hogy lehetnek ennyire kegyetlenek ez emberek? – szipogtam kicsit – Nem a lányát látta bennem, hanem az utánam való pénzt. Mellette még vannak olyanok, akik életem során piszkáltak azért, mert nem vagyunk vér szerint rokonok a szüleimmel. Nem a vértől függ, hogy egy család lehetünk–e vagy nem. Soha nem tudnék jobb családot kívánni magamnak. Izuku se a vérszerinti unokatestvérem, de soha nem kérdőjelezte meg azt, hogy unokatestvérek vagyunk–e. Mindig a testvéreként tekintett rám és én is rá. Nekem ők a családom, Bakugo – töröltem meg a szememet fájóan – Mindig is úgy tekintettek rám, mintha a vérszerinti rokonuk lennék és otthont adtak nekem. Izuku anyukája is...És mégis, vannak, akik őket és engem szidnak és nevetnek ki, amiért örökbe lettem fogadva. Az emberi gonoszság soha nem ér el határokat és fájdalmas az ilyesfajta bántalmazás...A suliban Ochacon és Shouton kívül, akik tudják, azok azért tudják, mert vagy ismerik a szüleimet és nem hitték el, hogy tényleg én vagyok a lányuk, mivel nem hasonlítunk, vagy megvédtek, mert akik ennek tudatában voltak, piszkáltak. Nem csak gyerekek, felnőtt emberek is visszaélnek azzal, ha valakit bántani tudnak. Nem értem, hogy ezért miért kell bántani. Egy család vagyunk a szüleimmel és ezen nem változtat semmi. Semmi... – pityegtem el magam halkan.
– Abból, amit elmondtál most és amit láttam, meg tudom állapítani, hogy jobban szeretnek téged, mint egyes szülők a vérszerinti gyereküket. Nem leszel kevesebb attól, hogy nem vagytok vérszerinti rokonok. Apád egy remek ember és sok jót meséltél az anyukádtól is, így...Így, ha még egyszer meghallom, hogy valaki megjegyzést tesz rád, vagy a családodra emiatt, akkor tényleg okot adok arra, hogy idegbetegnek nevezzenek. Senki, ismétlem senki se bánthat és tehet szomorúvá. Értve vagyok? – nézett mélyen a szemembe.
– Bakugo... – suttogtam könnyes hangon a fiú nevét.
– Az a fontos, hogy ti hogyan viszonyultok a másikhoz és tényleg egy család vagytok. A többi megkeseredett ember pedig remélem elkorhad álmában és megeszik őket a...
– Bakugo! – nyomtam a kezemet a szájára, miközben elmosolyodtam – Nyugi. Köszönöm, hogy meghallgattál és ezeket mondtad. Tényleg köszönöm neked.
– Todorokinak elmondtam szombaton a múltamat. Cserébe ő is elmondta, hogy mi van náluk otthon. Lehet, hogy azt hiszi vak vagyok, vagy más, de elég szépen díszeleg néha rajta pár folt és nyom – motyogta.
– Touya az apukájuk miatt lett ilyen, de ő se volt rossz ember régen. Csak sok mindenen ment keresztül.
– Ja, tudom. Elmondott mindent. Viszont...
– Viszont? – töröltem meg a szememet.
– Mi a fene volt köztetek elsőben és miért lett vége? Ezt nem fejtette ki részletesebben – kérdezte meg hirtelen.
– Akkoriban ismerkedtünk meg, mivel egy osztályba kerültünk. Megtetszett nekem és én is neki. Összejöttünk és három hónapot voltunk együtt – kezdtem el magyarázni – Picik voltunk még akkor, de jól éreztem magam Shouto mellett. Mindig vigyázott rám és közel is álltunk egymáshoz. Vele volt az első csókom is – mosolyodtam el zavartan – A gondok ott kezdődtek, amikor elmentem hozzájuk. Akkoriban az apukája még más volt és sokszor ártott nekik. Egyszer, amikor ott voltam, akkor én is belekeveredtem az egyik családi vitába. Az apukája ellökött engem, beütöttem a karomat és Shouto magát hibáztatta, hogy belekeveredtem ebbe. Picit eltávolodtunk a másiktól ezt követően, ugyanis nem akarta, hogy bajom essen amiatt, hogy vele vagyok. Végül elmondott nekem mindent, hogy mi folyik otthon, én pedig próbáltam vele lenni mindig. Meg akartam menteni őt, de nehéz valakit kiszabadítani a családi pokolból sokszor. Gondolom az anyukáját is mesélte.
– Igen – bólintott.
– Ahogy telt az idő, úgy kezdtem el rájönni arra, hogy miképp is érzek valójában. Pici voltam, alig tizenötéves, de úgy éreztem, hogy Shouto más nekem, mint egy szerelem. Úgy tekintettem rá, mintha a testvérem lenne és meg akarnám védeni őt. Shouto volt az, aki szakított, ugyanis elmondta, hogy átgondolta az érzéseit és képtelen rám olyan szemmel nézni. Azt is elmondta, hogy sokkalta jobban érzi azt, hogy a legjobb barátja vagyok, mint a barátnője. Én pedig hasonlóképpen voltam. Másfajta szeretlek volt az, amit felé éreztem. Az a fajta szeretlek, baráti volt. Sőt. Legjobb baráti. Habár Shouto egy remek fiú és jól is néz ki, nem tudnám szerelemből szeretni őt. Tudom, hogy a kettő egészen másfajta érzés – mosolyodtam el.
– Szóval ez történt – támaszkodott meg a kezein – Azóta senkid se volt?
– Nem – ráztam meg a fejemet – Nem is volt rá időm a sok edzés és magánélet mellett. És...És neked? – kérdeztem rá.
– Nem válaszolok – morogta.
– Gondolom senki se volt a történtek után, de előtte?
– Nem, nem volt – mondta ki sziszegve – Nem is csókolóztam még – szólt alig hallhatóan, morgós hangon.
Bakugo szavai miatt furcsa érzés támadt a mellkasomban. Magam sem tudom, hogy miért, de közelebb hajoltam a fiúhoz, miközben ő a másik oldalra nézett. Ahogy már az arcához értem, ő lassan felém emelte a fejét és immáron szemtől szemben voltunk a másikkal. A játszótéren nagyon gyér fény volt, de még így is láttam kissé morcos, de szép tiszta arcát.
– Mit csinálsz? – kérdezte meg tőlem és oly' annyira közel volt, hogy éreztem, ahogy a meleg levegő, amit kifújt, csiklandozza az arcomat.
– É...Én... – jöttem zavarba egy pillanat alatt.
– Randizzunk holnap, a fesztivál alatt – mondta ki nyugodt, mégis recés hangon.
– Mi? – pislogtam nagyokat a zavarom miatt.
– Úgyis laza nap lesz és nem igen csinálunk semmit. Tekintsünk rá úgy, mint egy randira – nézett végig a szemembe.
Azonnal betemettem a tenyerembe az arcomat és éreztem, hogy lángvörös leszek.
– Ha...Ha tudnád, hogy mióta várok már arra, hogy ilyet mondj nekem – motyogtam a tenyerembe.
– Máskor kérdezd meg te előbb – dörmögte.
– Máskor? – néztem fel rá – Máskor is szeretnél randizni velem?
– Fogd be – szólt hirtelen és láttam, hogy kis pír lepi el az arcát a sötétben.
– Mindjárt sírok – nevettem el magamat érzékenyen.
– Ne sírjál! – nézett rám hirtelen – Nem akarlak sírni látni...
– Ha ilyeneket csinálsz, akkor a boldogságtól igenis fogok! – bokszoltam a vállába.
– Holnap randizunk és ennyi – mondta el újra.
– Jó! – mosolyogtam, majd visszanéztem az égre.
Éreztem, hogy néhány másodperc múlva, Bakugo közelebb húzódik hozzám. Egy pillanat alatt éreztem meg forró leheletét a nyakamnál és a következő pillanatban óvatosan adott bele egy kisebb puszit. A szívem konkrétan majdnem kiugrott a helyéről és eszeveszettül kezdtem el vigyorogni. Bakugo is elmosolyodott, majd a fejét a vállamra hajtotta.
– Anyám kinyír, ha a fű beletörik a nadrágomba – sóhajtotta.
– Még mindig jobb, mintha minden bogár rád mászna, ha szoknyába vagy – nevettem el magamat.
– Ülj rá a pulcsimra – szólt, miközben az edzős cuccáért nyúlt, amiben benne volt a baseballos, cipzáros pulcsija.
– Nem kell, hagyd csak.
– Maradj csendben.
– De mondom, hogy nem kell, Bakugo – néztem felé értetlenül.
– Engem meg nem érdekel – morogta, majd kivette a pulcsit és az ölembe dobta.
– Köszönöm – sóhajtottam mosolyogva, de a világért se ültem volna rá, ugyanis akkor valószínűleg beletörőm a füvet a fekete pulcsiba.
– Sokan kihasználjak a mai világban azt, ha valaki kedves. Főleg azoknál, akik látszólag nem tűnnek annak és csak nehezen mutatják meg a törődésüket és kedvességüket. Neked mutathatok bármennyit magamból, ahelyett, hogy elvennél, mindig adni akarsz nekem – nézett felém, de mégis inkább le a fűre – Köszönöm [Név], hogy itt vagy velem – szólt rettentően zavartan.
– Itt leszek mindig. Én is köszönöm, hogy itt vagy – simogattam meg a kezét, majd felhúztam a pulcsiját, ugyanis egy nagyon picit már lehűlt a levegő – Olyan jó illata van – céloztam a pulcsira.
– Szerintem tiszta büdös az izzadságtól – szólt hirtelen.
– Pedig nagyon nem az. Olyan illata van, mint neked.
– Szóval izzadt és büdös szagom van? – vonta fel a szemöldökét.
– Kiforgatod a szavaim! – paskoltam meg a térdét – Kellemes karamellás illatod van mindig. Erről biztosíthatlak – bólintottam kedvesen.
– Neked meg kissé menta. Azon a kellemes módon – motyogta rekedt hangon.
– Tényleg?
– Ja.
– Meddig maradsz még? – érdeklődtem meg.
– Lassan elmegyek haza. Az...maradjon nálad – célzott a pulcsira.
– Jó – bólintottam.
Bakugo a mondanivalóm után közelebb húzódott, majd átvezette a vállamnál a karjait és szorosan magához ölelt. A karjaimat az ő karjai alatt vezettem át és úgy öleltem őt magamhoz. Nem akartam elereszteni és ha tehettem volna, egész este itt maradtam volna, hogy ölelhessem őt. Éreztem, hogy átlépett egy újabb, sőt nagyon nagy lépcsőfokot a kapcsolatunk azáltal, hogy most megtudtuk a másik múltját. Az pedig, hogy Bakugo randizni szeretne velem, most már biztosabbá teszi, hogy valószínűleg hasonló érzései vannak felém. Rettentően várom már a holnapot és nem csak az iskolai fesztivál miatt, hanem azért is, mert Bakugoval randizni fogunk és vele lehetek, végre közelebbről is.