Hádész
•
A mellkasomban lebénulva dobban meg a szívem, csak arra tudok gondolni, hogy ebben a pár órában dől el minden. A Párkák jóslatai járnak a fejemben már évtizedek óta, és ennyi várakozás után most tartunk ott, hogy szembe kell néznem a következményeivel, bármi is történik majd.
Nem mentem érte. Nem voltam képes felülni a szekérre, Perszephoné elé menni, és közölni vele, hogy velem fog jönni. Ehelyett csak a föld nyílt szét messze tőle – meg akartam adni a választás lehetőségét, hogy eldöntse, merre tovább; az Alvilág, vagy az elevenek földje.
Fogalmam sincs, hogy alakult, csak ülök a konyhában a karfás bőrszéken, miközben az üres poharat szorongatom magam előtt. A nehéz, vastag gyűrűim kopognak az üveg falán, miközben a saját szorongásom elevenen fal fel, a tarkóm zsibbad, és képtelen vagyok megmozdulni.
A fekete hajam egy laza kontyban ül a fejemen, mégis a szemembe lóg az a néhány tincs, ami túl rövid ahhoz, hogy a helyén maradjon. Irritálja az orromat, mégsem tudok vele foglalkozni. Az órát nézem a falon abban a tudatban, hogy az idő idelent mit sem ér, és azon kattogok, vajon mikor lesz teljesen egyértelmű a számomra, hogy elbuktam. Perszephoné nem jön.
– Óvatosan, mert darabokra hullasz. Itt várj meg. – Hekaté hangja átsiklik a néma csöndben, a szívem pedig egyszerre dobban meg és hagy ki két ütemet, és képtelen vagyok levegőt venni. Hallom a tompa lépteket, amik egyre élesebben verődnek vissza a falakról, felkeverve a hideget bennem.
Az arcom bizsereg, minden végtagom zsibbad, és majdnem megdermed az idő, mikor képes vagyok megmozdulni – Hekaté felé fordítom a fejem. Ott áll méterekre tőlem, azzal a gyenge, megkönnyebbült arckifejezéssel, ami túl nehéz ahhoz, hogy befogadja az agyam.
– Itt van.
– Eljött? – kérdezek vissza annyira berekedve, hogy magamat sem ismerem fel.
– A hallban van. – Felém biccent, hátrál egy lépést, mikor sikerül felállnom a székből, amin recseg a bőr, mintha csak lángra gyúlt volna. – Nem tudja, hol vagyunk.
– Mi az, hogy nem tudja? Nem egyértelmű? – kérdezem a poharamat az asztalra téve, kissé idegesen nézve az istennő szemeibe, aki pont olyan feszült és ideges, mint én.
– Azt tudja, hogy az Alvilágban van – nyel egy kisebbet, és elindul utánam pont olyan magabiztos léptekkel, mint amit én is igyekszek magamra húzni, hiába fuldoklom belül. – Azt viszont nem, hogy a te palotádban.
– Nem mondtad el neki?
– Mégis hogy mondtam volna? Ha meghallotta volna a nevedet, valószínűleg...
– Értem – szakítom félbe annyira mereven, hogy nem mer még egyszer megszólalni. – Lenéz, mint odafent mindenki. Tisztában vagyok vele.
– Hádész...
– Menj előre. – Megtorpanok egy pillanatra, csakhogy félbe szakíthassam, ő pedig vár, hátha meggondolom magam.
Eltelik egy hosszú, végtelenségig nyúló perc, mire rájön, hogy nem fogok könyörögni, és képes annyit megtenni, hogy magára húzza azt a határozottságot, amivel idejött, és káromkodva pattintja ki a kabátja kapcsát, hogy a fekete, lilával szegett ruhadarab a nyakából a földre hulljon. Azt hiszem, már fojtogatta.
Kell még néhány másodperc, mire elő tudom venni a magabiztosságomat, azt az arckifejezést, amit soha nem hagyok el, ha ki kell tennem a lábam az Alvilágból. A cipőm tompán kopog Hekaté után a márványpadlón, ahogy kiindulok, a folyosó végébe érve érzem, ahogy ő már az egyik közeli falhoz húzódva áll és engem néz.
Nem fordulok felé, csakis Perszephonét figyelem, aki a hatalmas térről lassan rám vezeti a tekintetét, és itt, ebben a pillanatban látom, ahogy minden vér kifut az arcából. Elsápadva néz Hekaté felé, akitől valószínűleg segítséget vár, és vagy két lépést elhátrál, mikor nem kapja meg.
– Hádész – nyögi a nevem olyan halkan, hogy belebizsereg az állkapcsom.
A bőre egészen barna, látszik, mennyi időt töltött a szabadban, a vörös haja pedig a keskeny, kipirosodott arcába lóg, ami mégis kicsit elszürkült a rengeteg portól, ami beleragadt. A saját kezét szorongatja, némán tátogva próbál mondani valamit, talán teljesen és pusztítóan kiborulni, mégsem képes rá, mikor közelebb sétálok.
– Perszephoné – köszönök meg sem rezdülve, azt figyelve, ahogy lefagyott arccal méregeti a hatalmas heget a nyakamon, amit most nem takar a leengedett hajam.
– Mi folyik itt? Mit keresek itt?
– Hazajöttél.
– Haza? – kérdez vissza elfúló hangon, olyan félelemmel meredve Hekatéra, hogy azt hiszem, elájul. – Nem, ez nem az otthonom.
– Imádom, hogy Zeusz ezt a részt meghagyta nekem – húzom fintorba az arcom, amiről csöpög a szarkazmus, és hirtelen nem tudom, hogy ezzel vagy a szavaimmal váltok ki belőle ekkora döbbenetet. – Apád eladott.
– Zeusz? – kérdez vissza értetlenül, a szavakat keresve mered maga elé, azt hiszem, pont arra a napra gondol vissza, mikor meglátott Zeusz templomában fent az Olümposzon. Felgyűlnek a könnyek a szemeiben, és ezt látva győződöm meg arról, hogy Zeusz mennyire önző és lelketlen, hogy a saját lányát képes ilyen helyzetbe hozni úgy, hogy emellett az egész életéből kimaradt. – Vigyetek vissza.
– Nem lehet.
– Vigyél vissza! – csattan fel olyan erőre kapva, hogy még én is megdöbbenek, nemhogy Hekaté. Mindenestre nem engedem meg magamnak, hogy látszódjon rajtam, csak figyelem minden rezzenését, mikor közelebb lépek hozzá. Megcsap a virágos illat, ami a bőréből árad, talán ez az a pofon, ami végül megállít. – Nem hallottad?
– Hová tűnt a megszeppentséged, kislány? – kérdezek vissza nyugodt hangon, és kicsit már szórakozottan figyelem, ahogy megrebbennek a szemei attól, ahogy becézem. Látom rajta, mennyire összekavarodik tőle a feje.
– Kislány? Istennő vagyok.
– Igen, azt látom – nézek végig rajta kicsit hosszabban, mint amit megengedhetnék magamnak.
Megnémulva húzza össze magát egy egészen kicsit, a pirosság az arcán felerősödik, ez a reakció pedig elég ahhoz, hogy ne szólaljak meg többet. Azt figyelem, ahogy lassan összeszedi magát, a vállán szétszakadt ruháját húzza feljebb, miközben lassan ismét erőre kap. Kihúzza magát, a szemembe néz olyan hosszan, hogy még ő is meglepődik rajta, de nem hátrál ki.
Mintha ezzel segíthetne a helyzetén.
– Vissza kell engedned.
– Nem lehet – válaszolom talán túlságosan megkönnyebbülve, teljesen elhagyva azt a folytonos szorongást, ami eddig itt ült rajtam. – Nem tudom, megértetted-e, de innen többé nem mehetsz el. Üzenhetsz Hermésszel az apádnak, hogy megköszönhesd.
– Hádész azt akarja mondani, hogy Zeusz alkut kötött vele nagyon régen, Perszephoné. – Hekaté egy örökkévalóság után szólal fel, mikor szemmel láthatóan csak nagyobb káoszt csinálok az őszinteségemmel, mint ami eddig volt.
Sajnálom, én ilyen vagyok, nyers és ezért sokszor durva, ez a valódi oldalam. Nem tehetek arról, hogy mások ezt nem viselik jól.
– És én voltam az alku?
– Valaki volt az alku, a tárgya csak két hete lettél te – válaszol kicsit gyengébben, mikor neki is feltűnik, Perszephoné mennyire leesik a lábáról attól, amit csak most tud meg. – Zeusz csak téged volt hajlandó odaadni.
– Ha anyám ezt megtudja...
– Akkor valószínűleg kiborul, de az téged már nem fog érinteni. – Felvont szemöldökkel nézem, ahogy elhátrál, és igyekszem nem meghallani, mikor Hekaté lepisszeg, hogy fogjam be a számat.
Perszephoné elhallgat, összeszűkített szemekkel bámul az arcomba, valószínűleg azon gondolkodik, mit vágjon a fejemhez.
– Gonosz vagy.
– Nem rosszabb, mint Zeusz.
– Nem veheted a szádra – háborodik fel annak ellenére is, hogy a számára nagyon is fontos személy most tépte darabokra az életét. – Nagyobb, mint te vagy bármelyik isten, aki valaha létezett. És Zeusz az apám.
– Aki eladott téged a gonosznak – teszem hozzá nem mellékesen, amivel végleg befogom a száját. A tarkómra simítva nézek a boszorkányok istennője felé, aki ebből már tudja, hogy itt lezártam a témát. – Hekaté, mutasd meg neki az északi szárny melletti szobákat.
– Az északit? – kérdez vissza ledöbbenve, miközben elhalva nézi végig, ahogy visszasétálok a konyha felé.
– Igen, az lesz Perszephoné lakrésze.
•
Az eddig mindig csendes, kihalt palotám egy csapásra fordult ki minden sarkából, mióta Perszephoné betette ide a lábát. Órák teltek el azóta, és hiába zárkózott a szobájába, szinte még most is érzem az energiáját idelent.
A hallban ülök a hatalmas bőrkanapén, elgondolkodva nézem a bikabőr szőnyeget a lábam alatt, mert képtelen vagyok megmozdulni innen. Végtelenül elfáradtam abban, hogy mindenkivel harcolnom kell, aki a közelembe jön.
– Hát nem egy törékeny virágszál. – Hekaté pont olyan fáradtan szólal meg mögöttem, mint amilyennek én érzem magam. Teljesen kiesek a fejemből, hirtelen már csak azt veszem észre, hogy besüpped a kanapé méterekre tőlem, mikor ő is leül. – Zeusz nem azt mondta, hogy irányítható és visszahúzódó?
– Többet beszéltél Perszephonéval a mai napon, mint Zeusz egész életében, szerinted tudja, milyen?
– Ma a szokásosnál is lekezelőbb vagy – szúr vissza félhangosan, végigsimítva az arcán. – És innen hogyan tovább?
– A te felelősséged lesz itthon.
– Mi? – Elvékonyodik a hangja, ahogy visszakérdez, ijedten néz rám, és szinte már tudom, mire gondol; ő nem bébiszitter. – Begolyóztál?
– Azt szeretném, ha megmutatnál neki mindent, amivel nem tudja megnyomorítani magát egy életre. A többi az enyém.
– Vagyis Kerberoszt hagyjam ki?
– Azt majd elintézem én. – Elhúzom a számat, mert így belegondolva fogalmam sincs, mégis hogy fogom bemutatni a háromfejű, több méter magas kutyámat, ami egy tizedperc alatt szedné szét az Olümposzt, ha Herkules nem verte volna láncra. – A Párkák azt mondták, tanítsak meg neki mindent, amire én is képes vagyok. Ezeknél több időt nem akarok vele tölteni.
– Ő se veled, ne aggódj – horkant fel hangosan, amivel eléri, hogy ránézzek. Szinte kinyírom a tekintetemmel, amit Hekaté szándékosan nem akar látni, inkább rám se figyel.
– Mit csinál most?
– Fürdik. A beleszáradt sarat próbálja kimosni a hajából.
– Hogy lett ilyen koszos? – kérdezem úgy, hogy igazából egy kicsit sem akarom tudni a választ. – Hogy is került ide pontosan, Hekaté?
– Egyedül.
– Hermésznek várnia kellett volna rá odafent – nézek rá megint, viszont az előbbivel ellentétben ezt viszonozza is. Beharapja a száját, mert fél megszólalni, én pedig érzem, hogy megint fellobban a kék szikra a szememben. – Lezuhant?
– Nem volt más választása. Hermész nem tudott visszaérni az Olümposzról. – A saját karjára simít, és gyengén felsóhajt, mikor a fejemet hátradöntve elfordulok tőle. Nekem ez túl sok a mai napra, így is egy hajszálon múlt, hogy ne álljon lángokban minden körülöttem.
Hekaté elnémul, érzem, hogy csendben csak bámul rám, egészen olyan érzés, mintha a nővérem lenne. Fél és tisztel egyszerre, mégis akkora szája van, hogy néha elgondolkodom azon, kitegyem-e innen.
– Mi az?
– Semmi. Észrevettem valamit.
– Szerintem nem akarom tudni.
– Szerintem se – bólint rá elismerően húzva a száját. – Mindenesetre ahhoz képest, mennyire távol akarsz tőle maradni, ennél már csak akkor lehetne közelebb hozzád, ha a szobádba költözik. Az északi szárny csak a tiéd.
– Ő nem is ott van, hanem csak a közelében. Figyelni kell rá, Hekaté.
– Persze. – Nem látom, de a fejemet rá, hogy a szemeit forgatja, és talán itt dönti el, hogy inkább visszavonul. Lassan felkel, a gyertyák lángjai egy picit összeugranak, valahányszor megmozdul, ami őszintén lenyűgöz a mai napig annak ellenére is, hogy láttam már sokkal felfoghatatlanabb dolgokat.
Hekaté varázsol, ő a boszorkányok istennője, és minden, amit tesz, azt a lelkével csinálja, ezért minden reagál arra, ahogy ő mozog. Vele együtt lélegeznek a szaros gyertyái.
– Megpróbál majd megszökni, és a közelében kell lennünk, mielőtt a Sztüx folyót próbálja átúszni, hogy visszamenjen oda, ahonnan elhoztátok – szólok után, amit biztosan meghall, de már nem pazarolja rám az energiáit, egyszerűen csak elvonul.