9.

2.1K 91 11
                                    

• ɀꪮꫀ •

- Dehát minden azzal van tele, hogy azzal a bájgúnárral jártad be a várost!- dobott le az asztalra a férfi egy magazint, aminek a tetjén én és Lando virítottunk, egy összevágott kép formájában.

- Ne nevezd így, és igen, vele jártam be a várost, mert a csapat azt mondta, hogy vele járjam be a várost!- vettem fel az újságot, majd azzal a lenülettel a kukába is hajítottam azt.

- És amit a csapat mond, az a szentírás?!

- Képzeld el, hogy mostmár a csapatnak dolgozom, nem Danielnek, vagyis nem csak neki.

- Nyugodtan otthagyhatnád, az én fizetésem is éppen elég lenn kettőnknek.- nézett rám még mindig felháborodva a férfi.

- Ezt most te se gondolod komolyan.- néztem döbbenten a velem szemben álló férfira, aki csak határozottan bólintott egyet, én pedig hátráltam egy lépést.

- Dehogynem úgy gondolom. És ott van az apád cége is, bármennyire nem akarsz erről beszéni Zoe, egyszer ő is meg fog hani, az a cég pedig a tiéd lesz, mert nincsenek testvéreid.

- Ne mert az apámat a szádra venni, főleg nem a halálát, él és virul, és ezt is fogja csinálni még jó pár évig, a cég pedig csak utána is jelképesen lesz az enyém, soha nem rajondtam ennyira érte, mint a nagyapám vagy az apám.

- Te is tudod, hogy nem így gondoltam.- nézett rám döbbenten a férfi, vajon csak most fogta fel igazán, hogy mit is mondott? 

A nagyapám egy igazán egészséges ember volt, így senki sem számított arra, hogy eyszer csak a semmiből rákos lesz, majd egy év harc után fel is ad mindent, és itt hagy bennünket. Én még kicsi voltam, de mindenki állítása szerint én voltam a szeme fénye, és éppen az az, ami a legjobban fáj, hogy nem kaphattam vele még időt. Az idő egy nagyon mocskos dolog, amikor éppen sok van belőle, akkor rühelljük, de amikor elfogy, csak akkor vesszük csak észre mennyire jó lenne még csak pár perc. A nagymamám mindigis imádta elmesélni nekem azokat a történeteket, amikor féltem bemenni a nagyapámhoz, mert ott volt nála az orvos, és engem ez megijesztett, pedig a papa mindig hívott maga mellé, de én nem mentem, és még ennyi év után is a világ legszörnyűbb alakjának érzem magam e miatt. Egy könnycsepp gördült le az arcomon hangtalanul, amit a többi követett.

- Zoe.- lépett volna oda elém Aiden, de én elfordultam, majd a háló szoba felé léptdm, és kirántottam onnan a már összepakolt bőröndömet, amit azért készítettem már össze, hogy több időm legyen a barátommal, ám most nem eme célt fogja szolgálni- Zoe nem mehetsz már most el Spanyolországba.

- De igen elmehetnék, de ha ez megnyugtat, akkor nem mindig a munkámban vagy a munkatársaimban keresem a menedéket, sőt most éppen nagyon nem ott akartam, még azt is megbeszéltem, hogy csak csütörtökön mehtenm volna, de hazajövök, hogy legyen egy kis nyugodt időnek kettesben, erre te másnap azzal jössz haza, hogy megcsallak téged egy olyan emberrel, aki összetörte a szívem? azt hiszem lesz mit átgondolnom.- ezzel ki is léptem a lakásból, és azonnal leintettem egy taxit, amikor Aiden is kiesett az ajtón.

- A reptérre kérem, ha lehet gyorsan.- néztem hátra, ahol a férfi már a kocsijába szállt be, de szerencsére a sofőr is felfogta, hogy nem szeretnék több időt itt tölteni, mint amit muszáj, így azonnal el is indultunk, és hálát adtam az égnek a jelzőlámpák miatt, hiszen csak azok mentették meg az életem jelenleg.

A reptérre érve kifizettem az utat, majd azonnal indultam is az információs pult felé, ahol azonban azzal a hírrel fogadtak, hogy a legkorább gép, ami Londonba megy csak két óra múlva indul. Nekem ez nagyon-nagyon nem jó, lehet, hogy gyerekes, sőt biztos az, de semmi kedvem beszélni a férfival.

csalFA TEkintetWhere stories live. Discover now