Kissed by the ocean {H. S.} Befejezett

59. fejezet

- Na, akkor csak, hogy felvidítsam az örökbuzgó Allyt, új hírt hoztam számodra.- Kalimpál lábával Liam, miközben a szörfdeszkán ücsörög. Most tartotttam neki egy tíz perces beszámolót arról, Harry hogy tagadta a pettinges dolgot. Többet véletlenül sem mondtam neki, nem mertem megemlíteni, hogy egy, szétrepedt miatta a fejem, kettő, kishíján rám vetette magát az autóban, három, seggrészegre itta magát és a nevemet mondogatta és négy időt kértem, és faképnél hagytam. Nem bíztam meg benne annyira, hogy ennyire pontosan elmodjam a részleteket, elég volt kitérnem arra, Harry mennyire hülyén nézett rám, amikor felhoztam előtte ezt a témát. Kikértem erről Liam véleményét, aki persze rávágta, hogy nyilván Harry csak tagadja, hisz rontaná a helyezetet, ha beismerné a baklövését, és ne is várjam, hogy valaha is beállít az igazsággal. Mindez hihetően hangzott, mégis olyan nehéz elhinnem ezt. Azt hittem Harry nem lett volna képes megcsalni engem. Persze, azt is hittem, hogy Harry őszinte, és kezd belém szeretni, vagy már szeret is, de ezekben is tévedtem. A gond csak az, hogy a szívem még mindig nem tudom meggyőzni ezekről a dolgokról. Valahol mélyen azt érzem, mondhat bárki bármit, még Harry is bevallhatja gaztettjeit, én száz százalékig biztos vagyok abban, hogy szeret. Furcsa a két kontraszt egymás ellen hogyan s miként megy végbe bennem.

- Hallgatlak- sóhajtok fel fáradtan, és szorosabban markolom Louis deszkáját. Még mindig nincs sajátom, de nem is baj, beérem ezzel is. Liam szerint nagy nekem, és csak nehezebbé teszi a tudás elsajátítását, de most kinek kell egy ötszáz dolláros szörfdeszka, ha ez is megteszi?

- Ma már kimehetünk a nyílt, igazi terepre. - Bólint aranyosan mosolyogva.- Már hetek óta tanulsz szörfözni, és elég ügyes vagy benne, úgy hogy nem látom akadályát.

- Komolyan?- Csillannak fel szemeim.

- Igen.- bólint.- De határozottan csak az én felügyeletemmel. Úgyis én vagyok a parti őrség, nekem kell kimentenem majd téged.

- Úristen Liam, imádlak!- Evickelek közelebb kínosan Liamhez, majd szorosan átölelem és magamhoz szorítom. Végre valami fény is van az elmúlt pár nap sötét alagútjában.

- Jól van na, a végén még Maggie megharagszik- tol el kedvesen magától halkan kuncogva, majd hasra ereszkedik, és kezeivel evezni kezd.- Gyere, mert lemegy a nap, és nuku szörfözés.

- Igenis!- Pattanok hasra olyan gyorsan, hogy bordám hirtelen ütközik a kemény anyaggal, ami enyhe csillagokat hoz a fejem köré, de nincs időm ezzel foglalkozni. Olyan gyorsan kapálózok, mintha cápa kergetne. Nem is érdekel, hogy lehagyom Liamet, aki nélkül sehova sem mehetek, csak úszok és úszok és úszok, szemem előtt a magas, vad hullámokat bámulva.- Most megmutatom ki a főnök, óceán, suttogom magamban. Amióta a víz alá kerültem, előjöttek bennem olyan érzelmek, amik bizonyítani akartak az engem elnyomó tengernek, hogy márpedig meg tudom lovagolni ezeket a bugyrokat. Bizonyítani szeretnék magamnak azzal, hogy végigszánkázok egy hullámon, csak, hogy többé ne kelljen azzal a tudattal élnem, hogy legyőzött az óceán, és én hagytam, hogy veszítsek. Nem! Most megmutatom, hogy nem félek a mélyvíztől és bátran, akár táncolva is végigszánkázok a terepen.

- Gyere már Liam!- Kiáltok át vállam felett, amikor nem mehetek tovább, mert a szörfösöket akadályoznám a gondtalan siklásban.

- Hova ez a nagy sietség, a végén nem marad energiá...

- Csak mutasd mit hogyan- szakítom félbe izgatottan. Ó te jó ég, mennyit vártam én erre a napra életemben! Mikor is kerültem ide? Másfél hónapja talán? Azóta szeretnék megtanulni lovagolni ezeken a szelídítheteten, és kiszámíthatatlan domborulatokon.

- Mindent tudsz, Al. Ezerszer átvettük mit kell ilyenkor csinálni. Én csak első sorból ülök és nézlek, miként lovagolsz meg egy hullámot. Ha pedig baj van, a segítségedre sietek.

- Oké... Akkor innentől kezdve azt csinálok amit akarok?

- Tied a pálya- int a hullámok irányába fejével.

Kezemmel újra evezni kezdek megcélozva a hullámokat. Itt az idő, most menni fog. Hevesen száguldom a vizen, méterek választanak el az első hullámtól, amit meglovagolhatnék. A begyakorolt mozdulatokat elvégezve készültségbe helyezem magam, és hátrafordulva várom a hullám érkezését. Egy apró, szinte gyerekméretű kezdetleges  domborulat tűnik fel mögülem, majd mire észbe kaphatnék, már alattam is van. Gyorsan felpattanok guggoló pózba, kezemmel gyakorlom az egynesúlyt. A szívem hevesen dobog, izgatottság és öröm önti el testem. Amikor biztonságban érzem magam, gyorsan két lábra állok, bal végtagomat előrehelyezem és behajlítom térdeim. Másodpercek telnek el, miközben én nagyban összpontosítva véletlenül sem veszem le a szemem a tengerről annak ellenére, hogy szinte a véremben vannak már ezek a mozdulatok. Száguldok és száguldok, lassabban mint a többiek és jóval bizonytalanabbul is, de élvezem, ahogy életemben először istenigazából szörfözöm. A fülem mellett súg a szél, hajamba bele-belekap, nedves ujjaimnak hidegként érződik a légáramlat. Súg a tenger, moralykik a víz, a partról egy hanggá összemosódott zúgás hallatszik. Szemem sarkából látom Liamet, ahogy továbbra is egyhelyben ül a deszkáján lesve engem. Talán még kiabál is, nem vagyok benne biztos, mert annyira figyelek minden egyes lépésemre, hogy meg sem hallanám, ha a nevemet kiáltanák.

Amikor már magabiztosabban siklok a tenger felszínén, megkísérelem felhajtani a fejem. A part messze van tőlem, messzire ellátok, hisz eléggé mélyen tartózkodom már. Az emberek akkorák, mint egy szem mogyoró, pacákban olvadnak össze. Érzem, lábam meginog a deszkán. Szívem hevesen kapálózik, ahogy nagy nehezen visszaszerzem egyensúlyom.

Valami nincs rendben, suttogja a tudatalattim. Hirtelen félelem és pánik öntött el, ahogy a sárga partot bámulom, amitől több száz méter választ el. Egy érdekes ézrés vesz hatalmába, és azon kapom magam, hogy le akarok szállni a deszkáról. Mániákusan nézem a partot, mint a kiéhezett kutya a húscafatot, a levegőt nehezebben és gyorsabban kezdem venni. A tenyerem zsibbad és bizsereg, a lábaim elernyednek. Kezdem úgy érezni magam, mint az összeeséseim előtt, de érzem, ez a helyzet kicsit más. Az egyetlen, ami a fejemben kavarog, az a megfogalmazhatatlan vágy a partért, a kínkeserv és félelem, amiért a tengerben vagyok.

Magam sem tudom mit művelek, de hirtelen leereszkedem egy érdekes érzesétől vezérelve. Hallom ahogy Liam riadtan kiabál, de csak a fehér ujjaimat tudom bámulni, ahogy szorosan markolják a deszkát. Nem vagyok egyensúlyban, hirtelen megbillen a testem. Kezemmel visszakapok, újra egyenesbe hozva testtartásomat.

Egy pillanatra kitisztult a hallásom, és észleltem, hogy egy hullám van készülőben mögöttem. Azt vettem észre, hogy szám enyhén nyitva, nyöszörgő hangok hagyják el torkomat. Láttam, ahogy közeledik a gyilkos domborulat, de nem tettem semmit. Nem tudtam ellene tenni semmit. Le voltam bénulva, és nem voltam képes lépni.

Hideg víz spriccelt az arcomba, szemem rögtön összecsuktam. Valami éles a derekamnak ütődött, és éreztem, hogy elnyel a víz. A testsúlyom megszűnt létezni, lazán lebegtem a tengerben. A kevés oxigén miatt a tüdőm égett, és bennem előjött az egyszer megtapasztalt borzalmas érzés, ami kishíján a vesztemet okozta. Kapálóztam és kapálóztam, de reagálni sem tudtam a felszín irányára. Csípett a torkom, lebénultak a végtagjaim és az egyetlen, ami a fejemben zakatolt az a Harry iránti vágy. Harry kell ide, Harry megment, kántáltam magamban.

Hatalmasat lélegeztem fel, amint oxigénhez jutottam. A szemem nem tudtam kinyitni, szám nyitva, és enyhén liheg, Liam a közelben kiabált, de én meg sem hallottam és fel sem fogtam utasításait.

Éreztem, hogy nem lesz több szerencsém, ha Harry nincs itt... el fog nyelni az óceán.