Kissed by the ocean {H. S.} Befejezett

38. fejezet

Teljesen besötétedett már. A csillagok szétszórva tündökölnek a felhőtlen koromfekete égen, itt-ott egy repülő vagy hullócsillag is feltűnik. Ezt azért tudom, mert amióta beültem Harry autójába, egyenesen kibámultam az ablakon. Egy szemkontaktust sem kíséreltem meg, és nem is tudom, Harry rám nézett-e valaha. Nem akartam, hogy ő is elhidegüljön, nem akartam véglegesen elveszteni, de örültem annak, hogy most nem faggat arról mi a baj. Vette az adást és nem kérdezősködött többet. Csendben beült mellém az autóba, szó nélkül beindította a kocsit, és síri cöndben furikázott  végig az utakon. Minél nagyobb a csend, a bűntudatom annák inkább kezd eluralkodni rajtam. Megbántottad, szid le a szívem egy apró része, te vagy az oka annak, hogy szomorú. Minden két percben oda akartam kapi, meg akartam simogatni és csitítgatni, helyre akartam hozni, amit elrontottam, de akármekkora erőfeszítésekbe is került, kontrolláltam a kezem. A számat harapdáltam már, annyira fájt, hogy így kell látnom, kezemmel az idegeimtől kikészülve bigyizgáltam a bőröm. Lekevertem volna magamnak egy pofont, amiért ilyen kegyetlen voltam vele, amiért elrontottam a randinkat, ahova oly nagy boldogsággal hozott el. Minden egyes perccel megbántam, hogy bekeményítettem, vissza akartam pörgetni az időt, hogy újra az étlap árain panaszkodhassak neki. Mindent vissza akartam szívni és ezt pont azért, mert Harryhez érzelmek kötöttek már. Későn vettem észre, hogy megindultam a lejtőn, kezdek érzéseket táplálni iránta, ezért most bírnom kell a kínokat, amit Harry szomorúsága okoz.

Utáltam az empátia effektusunkat. Ha Harry nem lenne szomorú, ha nem ülne búskomoran magában, nekem sem kéne az ajkam porcait tépkednem számmal. Ha most vidám lenne, szeleburdi, akkor nekem is azonnal legördülne egy kő a mellkasomról és én is felszabadulnék. Most az egyszer az életemben úgy igazán, mindenestül rühelltem a mi kis megmagyarázhatatlan kapcsolódásunkat, mert tudtam, ez is csak azért van, mert többek vagyunk, mint színészek.

És itt ütött szöget a fejembe saját gondolatmenetem. Eddig olyannyira el voltam foglava a magam érzelmeivel, a pillangóival, hogy bele sem gondoltam, vajon Harry is ugyanúgy érez, mint én. Az egyik énem azt súgta, ez lehetetlen, ne dőlj be neki, kell valami kijátszhatatan taktika, amivel minden lányt meg tud fektetni. A másik viszont kételkedett ebben: Harry állandóan bámul, mint az ovis szerelmesek, ha összekapunk- ami elég ritkán történt még meg- akkor szenved, amiért nem csókolhat meg. Tisztán emlékszem a heves vágyra, amit ajkain éreztem, mikor fátylat vetettünk a sértő ügyre. Azóta egyszer nem volt olyan akaratos, mohó és szinte kiéhezett. Úgy csókolt, mintha az ajkam lenne neki a levegő, ami nélkül meghalna.

Vagy a féltékenysége. Hisz ha nem érezne irántam valamit, akkor nem lenne féltékeny minden szembejövő srácra. Akkor nem szögezte volna le, hogy teljesen immunisan kell kezelnem a potenciális barátjelölteket. Akkor nem neheztelne még mindig Zaynre, amiért elhívott egy randira. A józanész és a szerelmes szív ütik egymás állításait, így őrlödhetek a gondolataim közt, mert talán sosem fog kiderülni, Harry őszintén vonzódik-e hozzám, vagy csak nagyon profin játsza a szerepét.

- Ally?- Szólít Hazz.

- Tessék?- Kapom felé riadtan fejem.

- Megjöttünk. Nem szeretnél kiszállni?- Emeli fel ridegen, távolságtartón szemöldökét. Ajkamba harapva bólogatok. Rosszul esik, hogy nem csak én vagyok a közömbös kettőnk közt. És most, hogy tudom Harry mit érez ridegségem miatt, méginkább elönt a  bűntudat.

Kikapom a kilincset, és egy sziát elhadarva becsapom az ajtót. Hátra se nézve sietek a ház bejárata felé. Magam sem tudom mitől félek, attól, hogy üveges tekintettel néz vissza rám, mint egy megtört kisfiú, vagy hogy elhajt, mintha mit sem érnék neki.

A kulcsommal babrálok, amikor meghallom, hogy Harry ehagyta a parkolónkat. Szorosan lehunyom szemeim, hátha úgy magambafojthatom a rivális érzelmeimet.

Elment, itt hagyott. Utánam sem jött, meg sem szólított. Bassza meg, még csak el sem köszönt. Az egyeten, amit tett, az az, hogy kitessékelt az autóból.

Bezárom az ajtót és besomfordálok a szobámba. Most, hogy ilyen rideg volt, mintha nem is számítanék neki, hogy ennyire közömbösen kirakott és elhajotott, új érzelmek lépnek színre bennem: úgy érzem, látszólag, kicsit burkoltan, de megtapasztaltam milyen lehet az egyéjszakás lányoknak, akik odáig vannak érte. Úgy mint én, ők is meg akarták szólítani, véget akartak vetni a falnak közöttük, de pont, mint ahogy én sem, úgy ők sem tették. Aztán se szó, se beszéd, ridegen kitessékelte őket a kocsiból jelezve, hogy vége, többet tőle ne várjanak, megdugta őket, ennek elégnek kell lennie. A lányok meg ajkukat beharapva és szemüket fájdalmasan lecsukva kikászálódtak a kocsiból és minden erejüket összeszedve elsétáltak az ajtójukig. Aztán egyszercsak meghallották, hogy Harry autója felzúg, s mire észbekapnak csak a távolodó motor hangja csapja meg a fülüket. Megmagyarázhatatlan sírógörcs lesz úrrá rajtuk, vissza akarják szerezni a fiút, akinek mit sem számít az a rengeteg megkefélt lány, akik most utána sírnak. Őt nem érdekli, hogy ki mit érez iránta, ő csak kedvére azt tesz, amit akar.

Beledőltem ágyamba, mintha egy lépést nem tudnék már tenni. Hason feküdtem, fejem a párnán. Hirtelen kitört belőlem a sírógörcs. Nem érdekelt, hogy gyenge vagyok, vagy hogy nem szabadna egy fiú után sem sírnom, nem méghogy Harry után. Csak hüppögtem és szipogtam. Egyre inkább az járt a fejemben, hogy sosem akarom mégegyszer, hogy Harry ilyen szívtelen, jégkirálynő legyen velem. Nem akartam, hogy kitessékeljen az autóból, mintha nyűg lennék csak neki, nem akartam a mosolya nélkül végigülni egy utat sem többé. Érezni akartam az óvatos mancsát a testemen, heccelni akartam a beszólogatásaimmal, hallani akartam, ahogy felhozza, hogy elpirultam. Vissza akartam kapni azt a Harryt, aki talán nem is létezik, és csak megjátsza azt. Én voltam, aki egy falat vetett egymás közé, mégis én sírok, amiért Harry könyörtelenül, érzelmektől mentesen megkérdezte, nem akarok-e kiszállni már. Nem tudakolta meg, mi a baj, nem  közeledett felém, hogy megtörje a jeget. Egyszerűen csak magába burkolózva elhajtott egy szó nélkül.

Utáltam magam, amiért falat vetettem közénk, amiért megbántottam Harryt és amiért hiányzik a régi Harry, de egyben utáltam őt is, amiért mindig olyan csupaszív, érzeki és utáltam azért is, mert megtapasztaltam, milyen az, ha csak te vonzódsz hozzá. Most az egyszer éreztem azt, hogy csak én kötődök a másikhoz, csak én nekem kell a másik érintése, mint valami létszükséglet, és Harry teljesen boldog nélkülem, nem kellek neki. egész úton le se szarva engem vezetett csendben, majd úgy elhajotott mint a villám. Magam sem tudom mit vártam, talán, hogy utánam kiáltson, vagy ne engedjen kimenni, mint ahogy általában ránk szokta zárni az ajtót. De egy elköszönés mindenképpen jól esett volna. Harry viszont nem méghogy egy sziára nem méltatott, inkább, burkoltan tudtomra adta, hogy ideje lenne már elhúznom mellőle.

Furcsa érzések kavarogtak bennem: harag, Harry és saját magam ridegsége iránt, hiány, megbántottság, magány. Egyszerre úgy éreztem, hogy ha nincs Harrym, akkor senkim se. Ha nem szólítgat kedvesen, szelíden, lágyan, akkor magam sem vagyok életben. Kellettek, egyszerűen, csak szükségleteimmé váltak Harry apró gesztusai, mozdulatai, szokásai, mert anélkül nem éreztem magam egésznek. Olyan ez, mintha kiszakítanának egy részt belőled, amit észre sem vettél, hogy ott van, de most, hogy már nem részed többé, megcsap a kegyelen hiány érzése. Sose tudod mid van, amíg el nem veszíted.

Meghallottam egy pityergést. Zokogott, sírt-rítt az illető. A gond csak az, hogy én teljesen csendben voltam, egy pisszenést sem adtam ki.

Valaki zokogott.