Kissed by the ocean {H. S.} Befejezett

39. fejezet

Az első gondolatom egyből az volt, hogy Harry bajban van. Megijedtem, hogy netán itt maradt és most miattam sír.

Aztán jobban végiggondolva, racionális szemmel rájöttem, hogy rajtam kívül csak Louis van a házban. Nem lehet más, csak ő. Neki kell, hogy sírjon.

Furcsa, gondoltam magamban, mert Lout az életben nem hallottam sírni. A maga erős, férfias beállítottságával mégcsak egy halovány könnycsepp nem villant meg szeme sarkában. Játszotta a macsót, a menő fiút már kiskorunkban, aztán mikor belépett a féltékney korszakába, akkor fiúkkal bunyózott egy lány kezéért. Rengeteg ütést kapott, sokszor beleoboxoltak a gyomrába is, de mindig tartotta magát, sosem akart sírni mások előtt. Ez a gondolkodásmód talán a vérünkben van.

- Lou?- kopogtatok fülemet az unokatestvérem ajtajához nyomva. Nem vagyok benne biztos, hogy ő sír, lehet csak rosszul hallottam vagy a tévé szólt. Mindenesetre nagyobb valószínűséggel az előbbi két variáció, mint hogy a kemény, kifakaszthatatlan rokonom hüppögjön a szobában.

- Louis bent vagy?- Kopogtatok mégegyszer. Semmi hang, de mégcsak egy moccanás sem. Vagy alszik, vagy nincs itthon. De hát akkor meg mit hallottam?

Borsódzni kezdett a hátam a gondolatra, hogy nem vagyok egyedül. Kirázott a hideg és hirtelen úgy éreztem figyelnek. Végülis könyvekben annyit olvastam már az elrablós szindrómáról, erről a Stockholm dologról, hogy sokkal kevésbé látom már valszínűtlennek.

Lépteimet gyorsabbra fogva visszaspuriztam a szobámba és nyakig magamrahúztam a takarót. Ó, hogy most mit meg nem adnék, hogy Harry itt feküdjön mellettem és szorosan átkaroljon! Hozzámsimulna a meleg, csupasz mellkasa, hátamon érezném ahogy egyenletesen veszi a levegőt. A használt szén-dioxidot a hajamra fújná, mert mindig magasabban van a feje az enyémnél. Aztán arra kelnék éjjel, hogy annyira rám van csimpaszkodva, hogy nem bírok moccani.

A telefonomhoz kapok. Nem, nem bírom ki, hogy ne írjak neki egy üzenetet. Tudnom kell, mit érez. Meg van bántva? Nem akar látni? Miért volt olyan amilyen? Miért nem jött utánam, hogy beszéljük meg? Nem akart már látni, ezért dobott ki az autóból? Holnap fog keresni? Mi lesz ezek után, hogy gördülünk túl ezen az egészen?

Órákkal ezelőtt volt csak, hogy elhatároztam, eltaszítom őt magamtól, hogy megvédjem a szívem az összetöréstől, de alig bírtam megállni, hogy ne hívjam fel zokogva, hogy mondja el mi történt. Olyan magabiztosan, elhatározva döntöttem úgy hogy kizárom egy kicsi az életemből, de most, hogy itt fekszem a sötétben Harry vándorló karjai nélkül, megbántam az egészet.

............................................

Valami nekicsattant a falnak. Szemeim kipattantak, szívem hevesen vert. Cikázott a tekinettem a sötétben, hirtelen nem tudtam, álmodok, vagy hogy egyáltalán otthon vagyok-e.

Aztán egy zsigeri férfias üvöltés jött a másik szobából. Azonnal kipattantam az ágyból, és úgy ahogy voltam, egy szál pólóban átsprinteltem Louishoz. Olyan hévvel csapódtam neki az ajtónak, hogy bevertem a fejemet. Rázogattam a kilincset és kiabálni kezdtem.

- Louis? Louis jól vagy? Minden rendben? Nem esett bajod? Mi volt ez a csattanás?

Kezemet szorosan a fának nyomtam, fülem nekipréseltem a nyers felültnek. Csattogást, lépteket és valami mormogást hallottam a másik oldalról. Az egyetlen ami a fejemben körzött, az Louis véres arca gondolata. Mi van akkor, ha történt valami? Ha balesetet szenvedett és nem tudok bemenni mert be van zárva az ajtó? Mi van, ha nem tud megmozdulni? Mi van, ha annyira rossz az állapota, hogy ájultan hever? Vagy ha netán...

....halott?

Folyni kezdtek könnyeim. Minden egyes csapkodással, hogy bejussak, egyre inkább kétségbeestem. Érzem, arcom felvette a meggyötört síró grimaszt. Forró, pánikos könnyek szántanak végig orcámon, de perpillanat az sem érdekel, hogy Louis ezt láthatja, csak engedjen be.