Kissed by the ocean {H. S.} Befejezett

40. fejezet

Nem tudtam mitévő legyek. Kit hívjak? Vagy hívjak egyáltalán valakit? A mentősöket kéne? Vagy talán a rendőröket? Vagy hívjam fel Louist, hátha úgy majd beszél velem?

Így, hogy az egyetlen támaszom, az egyetlen biztospontnak vélt ember is hátat fordított nekem, teljesen magamra maradtam. Fogalmam sincs mihez kéne kezdenem. Ígyhát úgy döntöttem, hogy bepróbálkozom mégegyszer Louisnál, hátha most beenged.

- Lou, hallasz engem?- csalogatom lágyan, szelíd hangon.

A másik oldalról csak egy hüppögés hallatszik.

Ez jó, ez azt jelenti még nem halt meg, még az eszméleténél van.

- Kérlek, Louis engedj be, vagy csak annyit mondj ,hogy jól vagy, mert jeleneg ki akarom hívni a mentősöket. Nem tudom mi történt, nem kell elmondanod, csak nyugtass meg, hogy még életben vagy.

- Mi  van má'?!- ordít állatias hangon Louis- mit akarsz, bassza meg? Mé' nem hagysz békén?!

A sokktól, ami hirtelen a fejemre zúdult, megmukkani sem tudok. Nem hiszem el, hogy ez Louis. Ő sosem beszélne velem így. Ő nem tud így beszélni, egyszerűen nincs a vérében.

- Louis?- kérdezek vissza, mint aki nem biztos, hogy valóban őt hallja-e.

- MI A PICSÁT AKARSZ MÉG TŐLEM? - Kiabál torz hanggal át a falon.

 Minden feltörő ézrelmemet, a félelmet, a sokkot, az érzésést, hogy nem is ismerem az unokatesóm, visszafojtottam egy hatalmas nyeléssel. Be kell látnom, hogy semmi féle tévé nem szól, semmi féle idegen nem beszélget Louisszal, ő az, aki így szólt hozzám. Ő az, akinek ugyanúgy a terhére vagyok, mint Harrynek, csak épp nem fogja vissza az indulatosságát.

Egy utolsó, elernyedt, gyenge könnycseppet hullajtok sétálva visszafele, becsukom az ajtót, nem törődve a Harrys sztorival elfordítom a kulcsot, és bedőlök az ágyba. Fejem a paplanban nyomom és hangot adok a sírásomnk.

Rég nem éreztem már ilyen szörnyen magam. Rég nem voltam egyedül. Mindig ottvoltak a szüleim, akikkel igaz, nem voltam egy varázslatos öribari viszonyban, de ha baj volt, számíthattam rájuk. Aztán, egy szerencsétlen átlagos nap, elvesztettem őket. Nem volt kire támaszkodnom, nem volt biztospont az életemben. Maradt Tess, akit mindig becsültem azért, amiért mellettem van. Annyira szükségem volt rá, hogy állandóan rajta csüngtem. Nem akartam, hogy magamra hagyjon, mindenhova el akartam kísérni. Az az érzésem volt, hogy ő az egyetlen szerettem a földön, ő az, aki ott van nekem a bajban. Nem akartam elveszteni, és ezért foggal- körömmel kapaszkodtam belé. Sajnos ezt csak most veszem észre, most látom, hogy mennyire nem hagytam őt élni. Persze ezt vissza is kaptam tőle, mert amint elhúztam Nevadából, pár hét alatt kihalt a kapcsolatunk. És bravó, Ally, itt egy másik támasz, egy biztos pont, akit elvesztettél. De sebaj, ha már az eddig kiskoromtól elkísért szeretteim cserbenhagytak vagy meghaltak, itt van nekem Louis és Harry, akik tökéletesn a gondomat viselik. Lou befogadott, süt- főz rám, figyeli mennyit eszek, segít beilleszkedni és barátokat találni, Harry pedig kényeztet a csókjaival, öleléseivel, és tökéletes váll, amin sírhatok. Tudtam, hogy Harrynek csak egy telefonhívás lenne az egész, és pillanatokon belül itt lenne, hogy megvigasztalja az ő kis hercegnőjét, a babuskáját. Mindig ezt szokta mondani, mindig én voltam a hercegnője, akit majd a szájval fog állítása szerint kényeztetni, mindig úgy beszélt rólam, mintha élete szerelme lennék. És én hülye, vak és naiv, egy szóra bedőltem neki. Elhittem, hogy valóban én vagyok a hercegnője és valóban egy füttyentésembe kerül, és itt van és átölel és szeretget. Bedőltem neki, hagytam az álcáját a valóságnézetembe beépülni. Észveszejtve hívtam őt elsőként, mert mindig azt mondta, rá számíthatok, ő ott lesz, erre mit csinál? Még csak rám sem akarja tenni a telefont, megvárja, hogy feladjam és kikapcsoljam.