Dear Diary - TAEKOOK (BEFEJEZETT)

7.rész

Félve de még mennyire, hogy félve lépdelt haza Jungkook. Hiába volt ott, mellette barátja, Taehyung, nem tudott megnyugodni.

A sok bátorító szó, a rengeteg kedves tett.. Mind hiábavaló volt. Sőt, talán még rontott is a helyzeten. Jungkook ágyat folyamatosan bűnös gondolatok lepték el, ha Taehyungra és a tettei gondolt. A legapróbb, legszelídebb mozdulatba is képes volt többet látni. Nem csak az iskolában vagy annak falain kívűl marcangolták ezek a gondolatok, olykor még álmában is megjelentek. Egész héten ezen őrlődött. Miért? Miért pont neki kell ezt átélni? Ugyanakkor nagyon élvezte is a helyzetet. Szerette a fiú társaságát, egyenes imádta. Tetszett neki a tudat, hogy gond nélkül bármit megoszthatnak egymással. És ezt meg is tették. Igaz, Jungkook és még Taehyung sem beszélt az őket körülvevő valódi problémákról. Tudták, vagyis inkább csak sejtették, hogy mi lehet a másik életében való színfal mögött de lógott a levegőben. Egyikük sem tudott ezzel mit kezdeni, nem mertek rákérdezni. Hogyan is kérdezhetnének rá egy ilyen kényes támára,főleg úgy, hogy közel sem volt biztos, amit hisznek.

Egyre nagyobb pánikkal közelítette meg a saját házukat. Gombóc keletkezett a torkában, mikor meglátta az ismerős autót házuk előtt. Gyűlölte, utálta, minden negatív emóció a hatalmába kerítette, amikor meglátta azt az öreg járművet és a hozzá kapcsolódó személyt is. Azt is utálta, hogy az iskolában a szülőknek előre kiküldik az osztályzatokat. Tudta, hogy az apja birtokába került az a bizonyos üzenet, miszerint a dolgozatok, amiket múlthéten írtak pocsékak lettek.

-Ennyire csak nem rossz a helyzet. - szorította meg bátorítóan kezét Taehyung.

-Nem ismered az apám. - nevetett fel erőltetetten Jungkook.

Szokásosan távolabb álltak meg Jungkook házától és egy szoros, baráti ölelésbe vonták egymást.

-Kook, el is engedhetsz, ha úgy érzed vagy valami... - nevetett néhány perc után Taehyung.

-Nem, mert minél tovább ölellek, annál később kell bemennem. - szusszantotta, majd lassan engedte el a nála kicsivel alacsonyabb fiút.

-Tudom, hogy holnap amúgy nem találkoznánk de megvársz órák után? Eljöhetnél hozzám. - csillant fel Taehyung szeme.

Jungkook nem akarta ezt az ártatlan, őszinte örömöt elronatni ezért így felelt: - Örömmel mennék.

Taehyung a hirtelen feltörő boldogságtól Jungkook nyakába ugrott még utoljára.

-De várj, a szüleidet nem fogja zavarni, hogy megyek? - tolta el magától Taehyungot és kihasználta az alkalmat, hogy a fiú derekához érhet. Abban a pillanatban akart ragadni.

-Ne izgulj. - hátrált Taehyung. - Nem lesznek otthon. - mondta és azzal a lendülettel be is fordult a sarkon magára hagyva Jungkookot.

A fiú kissé kótyagos fejjel sétált be a házba. Nem érdekelte mekkora bajban van, csak arra tudott összpontosítani, hogy Taehyung úgy hívta el magához, hogy szülei a házuk közelében sem lesznek.

A gondolataiból apja hatalmas tenyere szakította ki, mikor arcához ért. Felszisszenve nézett szembe a férfival, aki szikrákat szóró tekintettel méregette fiát. Jungkook már ebbe beleszokott, ilyenkor nem szólt semmit, így jobban szokott járni, mintha megpróbálná magát védeni.

-Azért fizetem az iskolát, hogy ilyen szar jegyekkel gyere haza? - hangja nyugott volt de tekintélyt parancsoló. Sugárzott hangjából az erő, hülye lenne ezzel vitatkozni Jungkook.

Jungkook egy halk "nem" elmormolása után újabb pofont kapott, amitől égett az arca de tudta, hogyha ellenkezik sokkal de sokkal rosszabbul is fog járni, ezért csendben tűrte, amíg véget nem ér ez a borzalom.