Festék és Bakelit || ✅

[EPILÓGUS]

X A V I E R
____________________

[A TEMETÉS NAPJA]

Akkor is szédültem, mikor az asztalom előtt ülve beleöntöttem a dohányom közé a fűt, amit ha őszinte akarok lenni, egy elég lecsúszott és kihalt telepen vettem ma reggel. Elfogyott az előző adag, pontosan hajnal ötkor. Bőven be voltam most tépve, az az igazság. De, hát, haló, sosem lehet elég felkészült az ember!

Szűrő, papír, füves dohány. Tekerés. Körülbelül háromszor kezdtem újra minden szálat, de betekertem magamnak egy napra elegendőt. Négyet.

Az eseményeket tekintve inkább hozzádobtam még kettőt.

Megtöltöttem a flaskámat vodkával - az olcsó fajtával, ami jobban marja a létezésemet -, aztán a cigis dobozzal együtt azt is az öltönynadrágom zsebébe dobtam. Biztos, ami biztos.

Nyitva volt az ajtó, de kettőt kopogott apa a kereten, mintha amúgy nem látta volna, ha valami olyat csinálok, amit nem szerettem volna, hogy lásson. Mindegy. Tök mindegy.

- Mi a helyzet? Megvagy? - felálltam a székemről, aztán felvettem a zakómat is fekete ingemre. A hajam a szemembe lógott, biztos vagyok benne, hogy úgy néztem ki, mint egy hajléktalan, tekintve, hogy eddig soha életemben nem lógott körülbelül a szemembe, de olyannyira nem érdekelt, hogy még arra sem vettem a fáradtságot, hogy elsétáljak a fürdőig és belenézzek a tükörbe.

- Ja - válaszoltam, majd megindultam kifelé a szobámból. Természetesen megállított apa, mert miért ne állítana meg. Azt sem értem, mi a faszomat gondol, hogy ő eljön a temetésre. Miért megyek én el a temetésre? Miért?

- Fiam, nem baj az, ha fáj - mi az, hogy nem baj az, ha fáj? Kurvára baj, kurvára nem kellene fájnia, nem kellett volna olyannak történnie, ami fáj! A kibaszott nyomorult életbe már!

- Jó, apa, figyelj, nincs kedvem most ehhez. Induljunk el, legyünk túl rajta, aztán... - apa megölelt, én pedig annyira eltompultan álltam a kezében, hogy az valami hihetetlen.

Nem akartam gondolni arra, kinek a temetésére megyek. Nem akartam érezni gyászt, vagy haragot, vagy szomorúságot, vagy bármit. Nem akartam érezni semmit - mégis visszaöleltem. Nem tudom felidézni, mióta nem vagyok teljesen józan, vagy hogy mióta nem sírtam, de apa karjaiban azért bekönnyeztem. Belém hasított a fájdalom, amit minden nap érzek, ha nem sikerül tompítanom valamivel.

Gyorsan kiszedtem magam az ölelésből, aztán apa vállát megveregetve ott hagytam őt a szobám ajtajánál és kisétáltam az egész házból. A kocsimban előhúztam egy szálat és rágyújtottam. Betemette a füst az autót, az üléshuzatokból már áradt a dohány és a marihuána szaga, annyiszor szívtam benne. Lecsuktam a szemeimet és visszaküldtem oda a könnyeket, ahonnan jöttek - hagyjanak csak engem békén.

Nyeltem egyet, aztán letüdőztem a cigarettát. Aztán megint, és megint és megint. Jó volt. Jó volt nem érezni semmit.

Megígértem Davidnek és Lenanak, hogy felveszem őket; először a lánynál álltam meg, köszöntem neki, mikor beült a hátsó ülésre, ő pedig halkan visszaköszönt és az ablak felé fordult. David az sem vette észre, mikor beszállt mellém, hogy Lena a kocsiban ült. Nem beszélt egyikünk sem, mert mikor legutoljára ültünk ebben a retkes kocsiban így, akkor négyen voltunk.