Festék és Bakelit || ✅

[TIZENHATODIK FEJEZET]

A U R O R A
____________________

Hajnali hármat mutatott Xavier vörösen világító digitális órája, mikor ránéztem egy borzasztó rémálom után. Sóhajtva dőltem könyökömről le az ágyra és a sötét, fénynélküli plafont figyeltem, miközben próbáltam stabilizálni a légzésemet.

Nincs sok rémálmom, de mikor vannak, akkor nagyon ütnek. Általában Judyval és Alexszel történik valami baj, vagy apa halálával kapcsolatos. Sokszor már akkor sem tudom felidézni mit álmodtam, mikor felkelek – foszlányokon kívül most sem emlékszem többre –, de az a kegyetlen érzés, amit a zsigereimben okozott a tudatalattim rettegése, mindig megmarad.

Oldalra fordítottam a fejem; Xavier Holt alakja halványan rajzolódott ki az éjszakában. Mosolyogva néztem, pedig nem is láttam az arcát – biztos vagyok benne, hogy halálra fagytam volna ma éjjel, ha ő nem vesz fel engem, ugyanis nem mentem volna haza. Olyan szinten kiborultam anya miatt, hogy képtelen lettem volna ma ugyanabban a házban aludni vagy csak egyszerűen létezni is, amelyikben ő, annak ellenére, hogy így ott kellett hagynom vele a testvéreimet.

Van az a holtpont, mikor már semmi nem érdekel, csak az, neked jó legyen. Ez nem önzőség, hanem fáradtság. A lélek fáradtsága.

Lassan felálltam a fiú mellől, vigyázva arra, hogy fel ne keljen; ha fent lenne, biztos, hogy zavarban érezném most magam az esti kis... mozdulataink miatt. Hogy én miért csókoltam vissza ennek az idiótanak, fogalmam sincs – halál komolyan mondom, hogy még van bennem egy kis harag –, de úgy kívántam az egész lényét, hogy bármit megtettem volna annak érdekében, hogy ne szálljon le rólam. Borzasztó nehéz volt elutasítanom, mikor visszajött Bianca szobájából, de tudom, hogy ez volt a helyes döntés. Mégpedig azért, mert hiába mondunk bármit is, olyan felhevített állapotba lökött engem Xavier Holt, hogy akármit csinálhatott volna velem, ha folytatjuk a csókolózást.

A telefonom vakujával világítottam a szobában, magamra húztam egy kanapén hagyott kapucnis felsőt, ami pontosan addig ért, mint a rajtam lévő póló, majd lementem az emeletről. Egyáltalán nem vagyok ismerős ebben a házban, de megtaláltam a kabátomat és kivettem belőle a doboz cigarettám, majd halkan kimentem az ajtón. Addig sétafikáltam, míg az óriási házat meg nem kerültem – egy nagy-nagy kert tárult elém, óriási, túl kényelmesnek tűnő kinti kanapéval és egy csak üvegajtókkal körbevédett medencével. Komolyan, egy nagyobb szobának is megfelelt a mérete. Mozgásérzékelős lehetett a kinti lámpa, mert egyből felkapcsolt, ahogyan megérkeztem. Megláttam a konyhából nyíló ajtót és ismét elraktároztam magamban, hogy mennyire nyomorult vagyok, tekintve, hogy elég lett volna azon kilépdesnem ide ahelyett, hogy megkerülöm ezt az egész házat.

Törökülésben helyet foglaltam a kanapén, aztán rágyújtottam. Csendben bámultam a félhomályba, és csak néztem ki a fejemből úgy is, hogy nem is volt mit látnom, hiszen a magasra nyúló fakerítés elkülönített a világtól. Valamiért jó dolog csak nézni ki a fejedből; nézni azt, ami körülvesz, nézni azt az életet, ami tulajdonképpen itt van a szemed előtt. Megnyugtat.

- Te mi a francot csinálsz hajnali háromkor, Csipkerózsika? – Xavier álmos hangja egyből elérte, hogy kirázzon a hideg. Mosolyogva hátranéztem rá, és gyorsan, hogy még épp feltűnésmentes legyen, végigmustráltam félmeztelen testét a lámpa halvány fényében.

Tökéletes volt ez a személy, nem vita tárgya.

- Nem tudtam aludni – mondtam, Xavier pedig leült mellém. Bambán megdörzsölte szemét, hibátlan tincsei most meredezve álltak minden felé és olyan kialvatlannak tűnt, hogy abban sem vagyok biztos, hogy ébren van. Istenem, hogy állhat valakinek ilyen jól a fáradtság? – Menj vissza. Mindjárt megyek én is.