Festék és Bakelit || ✅

[KILENCEDIK FEJEZET]

A U R O R A
____________________

A téli szünet előtti utolsó hét. Azt hittem, felemelő lesz ez az érzés, de ahelyett átkoztam az életet és saját magamat is, amiért nem figyeltem Lenaékra, mikor megbeszélték a kötelező óraszámos edzést, amit el kell végeznünk. Duzzogva kötöttem be a lányöltözőben a sportcipőmet; sőt ez nem is duzzogás volt igazából, hanem a félelem és az undor egy igen különös ötvözete, amit csakis a konditermi edzések válthatnak ki belőlem.

- Mikor hatodikos voltam, beküldte a kondiba a lányokat a testnevelés tanárnőm, amíg a fiúkkal elvégezte a kötelező felméréseket, és ott volt két nyolcadikos srác, akik a lábamra ejtettek egy kézi súlyzót – kezdtem hevesen magyarázni Lenanak, miközben a csuklómon pihenő hajgumival összefogtam a hajamat. Rajtam lógó tesipólómon az egyetem nagy logója virított, hogy még véletlenül se tudjam azt mondani, hogy nem is itteni hallgató vagyok, csak véletlenül idetévedtem. – Elkezdtem sírni és kinevettek. És gyengének neveztek. Azóta nem hogy nem kondizok senki előtt, egyedül sem teszem. Miért nem mehettünk mondjuk sakkozni? Vagy vívni? Miért pont kondi?

- Későn kaptunk észbe és ezen kívül már csak táncon volt hely. Aurora, rábólintottál te is – érvelt Lena, én pedig mélyet sóhajtottam, mert igaza van. Az már lényegtelen, hogy úgy bólintottam rá, hogy nem tudtam, mire bólintok rá. – Nyugodj le, kibírsz napi háromszor negyvenöt percet.

Napi háromszor negyvenöt perc? Háromszor? Negyvenöt perc? Naponta? Édes istenem!

- Ez nem is legális! Ha pedig az, nem szabadna annak lennie! – nem tudom, kit akartam meggyőzni, de még akkor is lendületesen érveltem, mikor kimentünk az öltözőből és az egyetem óriási konditermébe léptünk.

Rajtunk kívül volt vagy húsz ember még – a legtöbben az utolsó hétre hagytuk azt a tizenöt órát, aminek hivatalos lepecsételése kötelező a szemeszter végéig.

- Tessék, nézz körül! – kezdte Lena, szemeit végig legeltetve a felettünk járó fiúkon. Már nem azért mondom, de rajtuk kívül lányok is léteztek és ezerszer fittebben néztek ki, mint én. Olyan vagyok, mint egy rohadt krumpli. Kétségkívül előjött a szorongásom. – Hát nem szuper ez a látvány?

- Ki fognak minket röhögni, Lena. Benen és Theon kívül mindenki ki fog minket röhögni – ennél tulajdonképpen még a halál is jobb.

Nem mondanám magam annyira szorongónak igazából, tényleg. Nagy mértékben elengedem azt, mit gondolnak rólam az emberek, és tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy minden relatív: valakinek túl sok, valakinek túl kevés, szép vagy csúnya leszel. A kondi viszont egy traumatikus élmény számomra és minden bizonnyal egy olyan kegyetlen szociopata ember találmánya, aki nem gondolt arra, hogy milyen undorító dolgot hoz a világra.

- Biztos vagyok benne, hogy Mr. Xavier Holt nem fogja engedni, hogy bárki is csúnyán nézzen rád, drága barátosném – bökött a fejével a terem másik oldalára Lena, én pedig követtem a tekintetét és beleütköztek a pillantásaim egy fekete melegítő alsót és fején a kapucnival egy szürke pulcsit viselő Xavier Holtba. Jaj, ne már! Ennél rosszabb helyzet az életben nincs! – Lényegében össze vagytok ragadva a jubileumi feladat elkezdése óta. Ha valaki kinevet téged, ő fogja a lábukra ejteni a súlyzót.

- El kell tűnnöm innen egyszerűen – motyogtam hangosan magamnak, és már annyira meggyőztem magamat erről, hogy tényleg a kijárat felé fordultam, de késő volt. Az edző belépett az ajtón és azután be is csukta azt.

A férfi egy talán, nagyon maximum negyvenes évei elején járó egyed volt, aki tökéletes formáját egy testére feszülő trikóban mutatta meg nekünk. Kétezer wattos mosolya a lányok részéről csendet is teremtett, majd mikor megköszörülte a torkát, a fiúk is felé fordultak.