[TIZENNEGYEDIK FEJEZET]

12.2K 833 482
                                    

A U R O R A
___________________

Talán a napfelkelte az egyik legszebb dolog a világon. A narancssárga keveredik a rózsaszín árnyalatával, a művészet élő képeként terítődik be vele a Föld és az egész mindenségre kivetítődik az összes létező érzés, ami megjelenik az emberekben. Olyan, mintha éjjelente kiszívna belőlünk az ég minden fájdalmat és örömet, saját felhőibe töltené azokat és beszínesítené velük a reggeleinket. Még csak reggel hét óra volt és már úton voltam; az új szemeszter új órarendet is hozott magával, amit pár nappal ezelőtt meg is kaptunk digitálisan. Úgy alakítottam a napjaimat, hogy csütörtökön és pénteken változatlanul be tudjak menni dolgozni a kifőzdébe, éppen ezért hétfőkön már kilenckor jelenésem van egy szemináriumon. Így letudom az előadásaimat hétfőtől szerdáig körülbelül háromra, csütörtökön négyre, pénteken pedig már tizenegyre. Tulajdonképpen az első szemeszterben is megtehettem volna már ezt, de betudom annak az idétlenségemet, hogy még tök új volt számomra az egyetem és nem tudtam, hogy hogyan használjam ki a választási lehetőségeimet. Legalább második félévre rájöttem.

Két hét telt el a karácsony óta, két hét és egy teljes téli szünet. Anyával. 

Igen erősen szeretne beszélni velem valamiről, így nemes egyszerűséggel csak kerülöm, ami egy aprócskát nehezemre esik, tekintve hogy egy házban élünk jelenleg – ki tudja, meddig. Már előre éreztem azt a sok nehézséget, amit majd a lelépése fog okozni Judynak és Alexnek. Újra széttörnek majd; rossz jegyek, bezárkózó stílus és hosszú hónapok, amiket felölel a gyógyulási folyamat. Kegyetlen lesz. 

Eldöntöttem a szünet alatt, hogy mostantól sokkal fókuszáltabb leszek; nem fogom hagyni, hogy elvegyék a figyelmemet a testvéreimről és a tanulmányaimról. Úgy éreztem, hogy fordítottam egy lapot a könyvben és teljesen új oldalon állok, letisztulva és újra önmagamként. A fal ismét felépítve, az érzelmeim ismét behatárolva, a gondolataim ismét összeszedve – mármint, amennyire össze tudom szedni őket. A gondolataim valahogyan mindig túl hangosnak hatnak ahhoz, hogy teljesen összeszedettek legyenek. Semmi és senki nem ronthatja el azt, amit én most olyan szépen visszaalakítottam magamnak. Semmi és senki.

Senki. 

Még bőven időben voltam, mikor beértem művészet-történelemre. Sajnos meg kell állapítanom, hogy Mr Douglas semmit sem változott és pontosan ugyanolyan unalmasan adta elő az ókori római építészetet, mint az ókori görög művészetet pár héttel ezelőtt. Könnyen lehet, hogy az is közrejátszott, hogy a rómaiak igazából csak lemásoltak mindent a görögökről és szinte ugyanazt tanuljuk, amit már egyszer megtanultunk, de teljesen lényegtelen. Annyira nem fontos ez számomra, tekintve, hogy rossz szokásaim egyike a jegyzetelés gyönyörű elhagyása. Általában csak a szakirodalom címét írom fel és azt olvasom el a vizsgák előtt, vagy sokszor azt sem; valahogy nem passzolok az elmélettel, mert lényegtelennek találom. Persze, az orvosoknak tök fontos, meg a jogászoknak. Tök fontos és tök jó, de nem értem azt, hogy a festőknek mégis miért kell tudni azt, hogy a hellenisztikus művészet miből állt. Kicsit úgy érzem, hogy túlságosan is határok közé szorítják a festést meg a rajzolást, sőt még a táncot is igazából – azt sem értem, hogy miért kell egyetemet végezni belőlük. Nem attól fogsz tudni táncolni, hogy megtanulod a táncolás történelmét, hanem attól, hogy az emlékezetedbe vésed a tangó lépéseit. Nem attól fogsz tudni rajzolni, hogy elolvasod a hétszáz oldalas könyvet arról, hogy hogyan is alkották meg Zeusz tiszteletére a szobrokat, hanem attól, hogy felfedezed saját magad stílusát, kijavítod a hibáidat és gyakorolsz. Nem elméletet magolsz.

- Arra gondoltunk – kezdte Lena mellettem az előadás közepén –, hogy felvesszük a kondit erre a szemeszterre, hogy ne az utolsó héten kelljen letudnunk a tizenöt órát. Így csak hetente negyvenöt perc. Jössz velünk?

Festék és Bakelit || ✅Where stories live. Discover now