Festék és Bakelit || ✅

[NYOLCADIK FEJEZET]

A U R O R A
____________________

Nem értem, miért van az, hogy akármilyen szépen és gyengéden is rakom el a karácsonyi égőket az ünnepek végén, a következő év ezen szakaszán valahogyan teljes mértékben összegubancolódva veszem ki a dobozból. Irigylem azokat az embereket, akiknek az ünnepek és az azzal együtt járó idióta szeánszok, amik nem maradhatnak ki nyilván, olyan könnyen mennek. Persze, csak azért irigylem őket, mert nekem nem megy könnyen, akármennyire is próbálkozom.

- Ne felejtsünk el hagyni a fára is díszeket, Judy - figyelmeztettem a húgomat a kanapén ülve, szinte nyakig borítva ezekkel az idétlen golyókkal és angyalkákkal, meg miegymással. Már vagy két órája ezzel szenvedünk és még mindig csak dél van.

- Nézd csak, ott az álomszuszék! - vigyorgott át a vállam felett a húgom, én pedig a lépcső felé fordultam és szórakozva néztem, ahogyan Alex szemeit dörzsölve baktat lefelé a földszintre. Elmotyogott egy jó reggeltet és ásítását elnyomva cipelte át magát a nappalin a konyhába.

Éjfélre pontban itthon volt, tehát nem maradt ki olyan sokáig, de mikor beköszönt a szobámba, hogy tudassa velem a megérkezését, könnyen meg tudtam állapítani nem kicsit spicces állapotát. Nem nagyon volt még arra alkalom, hogy lerészegedjen, így elég biztos vagyok benne, hogy hatalmas migrén gyötri éppen és talán még a fények is szúrják a szemeit; a felelősségteljes énem otthagyta Judyt az égőkkel babrálni, hogy gyógyszert szerezzen a kis másnaposnak, de a nővéri énem nem tudott elbújni és úgy vigyorgott az említettre, mintha én lennék a jól mulató karma.

- Szép reggelt - köszöntöttem az öcsémet, aki a gyógyszeres fiók előtt állt és serényen matatott a gyógyszerek között. Vállát megsimítva finoman leültettem az egyik székre és előszedtem neki egy aszpirint. - Hogy érzed magad?

Engedtem egy pohár vizet és letettem az életmentő csomagot az asztalra, pontban elé. Haja mindenfelé állva meredezett a világba, szemeivel fátyolosan pislogott és azt hiszem, a hangom túl nagy hangerővel bírt a fülének. Milyen szép is a fiatalság!

- Úgy hiszem, hogy a másnaposság helyett még mindig részeg vagyok egy kicsit - motyogta, én pedig elnevettem magam és leültem mellé.

Visszaemlékeztem arra az alkalomra, mikor én ittam először: tizenöt voltam és gólyatáborban voltunk az osztálytársaimmal. Egy fiatal srácot kértünk meg a bolt előtt, hogy vegyen nekünk piát és cigit, mert nyilvánvalóan nem adták ki nekünk. Fogalmam sincs, mit gondoltunk, de remekül éreztem magam és felfedeztem, hogy az egyensúly mennyire törékeny dolog az emberi létben, a másnaposság pedig minden bizonnyal az ördög találmánya lehet.

- Forog a konyha is? - ironizáltam, Alex pedig kuncogva lenyelte a gyógyszert és kiszáradt ajkaihoz emelte a vízzel teli poharat. - Minden okés volt azért?

Alex bólintva jelezte a válaszát, én pedig megismételtem a mozdulatát saját magam nyugalmát megteremtve. El fog múlni vajon ez az aggódás, amit mindig érzek iránta és Judy iránt? Nem hiszem.

- Veled minden okés volt, Aurora? - húzta fel a szemöldökét cinkosan az öcsém, én pedig elmosolyodtam és megcsóváltam a fejem a gondolataira. Nevetséges. - Pont itt szenvedtem a konyhában, mikor lelépett halkan a vendéged. Volt vagy hajnali egy!

Több volt, mint hajnali egy.

Fogalmam sincs, mi ütött belénk Xavierrel, de miután megosztottunk egymással valamilyen oknál fogva minden létező dolgot, ami az életünkben ment és megy, az ágyamon ülve és feküdve beszéltünk olyan random dolgokról, hogy utálja az ananászt, hogy az óvodában mindig versmondó versenyeket nyert és hogy szerinte az élet mozgató ereje igazából csak pszichológia, és mindent meg lehet oldani, illetve el lehet rontani azzal. Mindig ilyenkor jövök rá, hogy egy másik ember megismerése az egyik legcsodálatosabb dolog a világon; mikor figyelemmel követed, hogy azon a vastag falon megjelenik egy ajtó, amihez az exkluzív és abszolút limitált mennyiségű kulcsok egyikét az illető teljes bizalommal a zsebedbe csúsztatja.