Festék és Bakelit || ✅

[TIZENEGYEDIK FEJEZET]

A U R O R A
____________________

Abban a percben, hogy megcsapott az ébrenlét, úgy éreztem, mintha valaki erősen fejbe vert volna egy tompa tárggyal, hogy a halálba küldjön. Nem mertem kinyitni a szemeimet, így csak az arcommal fintorogtam és elmondtam magamban egy imát, hogy elmúljon a hányingerem, mire leszek annyira bátor és erős, hogy felüljek. Lehet, segített volna a nyújtózkodás, de úgy éreztem magam, mintha két, egymáshoz igen közel álló fal között préselődnék; kellett egy kis idő, mire leesett, hogy valakinek az ölelésében fekszem, az meg egyenesen fel is ugrasztotta a pilláimat, mikor homályosan beugrott az elmémbe Xavier Holt képe, ahogyan haza hoz engem a saját otthonába.

A fény azonnal kiégette a retinámat – legalábbis úgy éreztem –, hunyorítva néztem körül a kis helyiségben, illetve csak annyira, amennyire a látóköröm engedte, mert tényleg képtelenségnek éreztem, hogy megmozduljak. Habár tudósítottam magammal a halványkék falakat, a velem szemben lévő fotelt, a szétdobált ruhákat és miegymást, mégsem tudtam felfogni, hogy Xavier Holt szobájában vagyok, mert nem tudtam tovább lépni a tényen, hogy egy ágyban fekszünk.

Vajon mennyi dologra emlékszem tisztán a tegnap estéről? Mindenre, ugye?

- Xavier – halkan szólaltam meg, miközben az órára nézve megállapítottam, hogy tíz óra múlt. A fiú úgy aludt, mint a bunda, még csak nem is reagált neve kimondására. Megláttam a földön a melltartómat a ruháimon, nyeltem egyet és azt hiszem, el is pirosodtam, mert égni kezdett az arcom. Ó, ég... – Xavier!

- Shhh – szólt rám félig talán még mindig álmodva, én pedig sóhajtva kezdtem mozogni, hogy megtaláljak legalább egy kényelmes pozíciót, ahol a karja nem érinti a mellem területét. Vajon meddig ér rajtam ez a póló? Eltakarja legalább a combomat? – Miért kell annyit mozognod hajnalok hajnalán? – morogta Xavier, én pedig sóhajtottam és még egyszer a reggel tizet mutató órára néztem, ami az ággyal szemben csúfolódott velem.

- Nincs hajnalok hajnala! Fel kell kelnem, haló! – már láttam magam előtt, ahogyan otthon Judy és Alex leégették a házat és rimánkodtam az istenekhez, hogy csak egy rossz gondolat legyen ez, ami soha nem fog valósággá válni. Miért ilyen rohadt nehéz ennek a szerencsétlennek a karja? – Szállj le rólam, legyél szíves.

- Mit nem értesz a beceneveden? – már megint ezzel jön... – Csipkerózsika vagy. Ergo, elvileg alszol száz évet. Maradj csendben és aludj!

- Utálom a becenevemet!

- Fogd be és hunyd a szemed, Csipkerózsika!

Xavier fáradt, mély hangja csendre késztetett, ami egy részről idegessé, egy másikról meg tehetetlenné tett. Addig vergődtem a karjai között, míg nagy nehezen szembe nem fordultam vele, de azt hiszem, nem kellett volna ezt megtennem; a fiú azonnal felnyitotta hosszú pilláit és hagyta, hogy közvetlen közelről belenézzek abba az igen varázslatosan gyönyörű szemeibe. A világos és sötét zöld árnyalata keveredett bennük, ami tényleg, teljes mértékben olyan volt mint egy nagy, ismeretlen erdő, ahol minden bizonnyal azok a csodák történnek, amiket olvasunk a mesékben.

- Óvatosan, Csipkerózsika – suttogta a fiú, én pedig elmosolyodtam, mikor ő egy szende vigyorral lecsukta íriszeit. – Nehogy aztán belém szeress!

- Álmodj csak, Xavier Holt! – nevettem ki, mire ismét rám emelte tekintetét és megvizsgálta minden szegletét az arcomnak. Valljuk be, azért én nem nyújthattam olyan látványt, mint ő, tekintve, hogy a halálomon éreztem magam a tegnapi buli után. – Köszönöm, hogy vigyáztál rám tegnap éjjel.