Festék és Bakelit || ✅

[TIZENKILENCEDIK FEJEZET]

A U R O R A
____________________

Van egy bizonyos hangulata annak, mikor egy ismerősöd - barátod, szerelmed, bárki - családjával reggelizel. Megpróbálsz szépen enni, tisztelettudóan válaszolni a neked szánt kérdésekre, és az én esetemben az is tök meglepő, hogy nem nekem kell az asztalra raknom a kaját, csak leülni a székre és enni.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem egy picit sem feszülten magam Xavier Holt teljes családjával reggel kilenc órakor, miután az egész éjjelt együtt töltöttük és mindent csináltunk az égvilágon, csak aludni nem aludtunk. Reggeliztem már ebben a házban, de akkor csak Olga és Bianca társult hozzánk. Most egyedül a kislány nincs itt, óvódában van; rajta kívül mindenki megjelent, Mr Holttól kezdve a kicsit sem szimpatikus jegyeséig, Pollyig.

- És, hogy vagy, Aurora? - kérdezett Xavier apukája, én pedig mosolyogva próbáltam minél hamarabb lenyelni a rántottát, hogy meg tudjak szólalni. - Átgondoltad már az ajánlatomat?

Az az igazság, hogy Mr Holt ajánlata, miszerint segít pénzt szerezni a festményeimmel, körülbelül egyszer sem ötlött még a fejembe. Nem azért, mert nem jó az ajánlat, hanem mert nem szeretnék senkitől sem függni. Ha egy bizniszbe belevágok, azt csak magammal akarom tenni, társ vagy tőkei alap nélkül; sosincs jó vége, ha támaszkodsz valakin.

- Nagyon nagylelkű ajánlat, Mr Holt - kezdtem -, de vissza kell, hogy utasítsam. Ha bármikor is publikum elé raknám a festményeimet, azt mindenképpen a saját erőfeszítésemmel tenném meg.

Mr Holt a vártnál megértőbb volt - nem is hozta fel ezután a témát, Olgával beszélgettem és hallgattam Polly néha-néha elsütött beszólásait. Nyilvánvaló, hogy utál engem ez a nő és az is nyilvánvaló, hogy miért; jóval lejjebb ücsörgök nála azon a bizonyos képzeletbeli ranglétrán és pontosan úgy néz le rám, mint a narcisztikus kiskirály a pórnépre: lehetőleg sehogy, de ha mégis, akkor undorral. Szóval igen, ez természetesen nyilvánvaló, mert nem vagyok hülye, de az is elég nyilvánvaló, hogy ez engem a lehető legminimálisabb értékben sem tud meghatni.

- Szüleid mit dolgoznak? - Mr Holt nem tudhatta, milyen kérdést tesz fel, de az biztos, hogy mellbe vágott vele. Olyan gyorsan szorult össze a torkom, hogy le sem tudtam már nyelni az ételt; forgattam a számban, hogy ne köpjem ki, miközben a válaszomon gondolkoztam.

- Ez egy kurva jó csevegés volt, de indulnunk kell - Xavier eltolta magát az asztaltól és felállt, megtörölte a kezét egy piros kockás konyharuhába és vállamhoz érve jelezte, hogy kövessem a megmozdulásait. Lenyeltem a rántottát, aztán nyeltem még egyet; az volt a stressz, meg a pánik, amit a szüleim említése idézett elő bennem.

- Semmi baj, Xavier - hogy azért nem álltam fel, mert bunkónak éreztem ilyen hamar lelépni, vagy azért, mert nem akartam már futni ezektől a témáktól, nem tudom eldönteni. Nem lehet úgy élni az életet, mintha egy nagy aknamezőn sétálgatnék, meg kell tanulnom kezelni a családdal kapcsolatos kérdéseket, akármennyire is fáj. Ránéztem Mr Holtra és válaszra nyitottam ajkaimat. - Anyukám óvónő volt, apukám pedig életvezetési tanácsadó. Ő már sajnos nem él köztünk.

Annyira fájt kimondani azt, hogy apa már nem él köztünk, mintha egy nyílt sebbe nyúlt volna bele valaki teljesen sós kézzel, ami még a lelket is kicsípi belőlem. Az arcokat sem volt olyan jó látni - nem élveztem a reakciókat, amiket az emberek nyújtanak, mikor megtudják, hogy apa meghalt. Sajnálnak, részvétet nyilvánítanak, ami nyilvánvalóan kedves és a legtöbb, amit tudnak tenni értem, de nem ér semmit. Nem hoz vissza senkit.