Festék és Bakelit || ✅

[TIZENKETTEDIK FEJEZET]

A U R O R A
____________________

Nem is emlékszem arra, hogy mikor kezdtem el festeni. Képtelenség felidézni azt az időt, mikor még nem tettem - már az óvodában is annak örültem a legjobban, mikor ecsetet kellett fogni. Ha szabad foglalkozás volt, akkor is a vízfestékek körül lézengtem, magam sem tudom igazából, hogy miért. A festés, a szenezés, az alkotás az, ami megmutatja a lelkemet, amiben ki tudom teregetni a gondjaimat, az érzelmeimet, az elmém igen sebes cikázását. Ez nem egy olyan tevékenység, amibe beleunok; nem egy olyan hobbi, amit kinövök, hanem az életem része.

- Halihó - az ajtóm felé fordultam és elszakítottam a szemem az előttem lévő vászonról, mikor meghallottam az öcsém hangját. Körülbelül reggel tíz óta nem láttam, a barátaival lézengett valahol. Havas kabátja szemem elé tárta a házon kívül húzódó téli időjárást, kipirosodott arcán keresztül fizikálisan éreztem a szelet, ami csavargatja az ablakom előtt lévő fa csupasz ágait. - Megérkeztem.

- Helyes. Ebédeltél? Van főtt kaja a gáztűzhelyen - mondtam, majd letettem az ecsetet a kezemből és felálltam a forgó székemről. Alex kifordult a folyosóra, mikor rájött, hogy kimegyek vele, majd lehúzta a kabátja cipzárját. - És komolyan, Alex, mondtam már, hogy vedd le az előtérben a cipődet és a kabátodat! Most nézd meg, mekkora sarat hoztál fel az emeletre.

- Feltörlöm - sóhajtottam a szóra, aztán levonultam vele együtt a földszintre és megkérdeztem tőle, hogyan érezte magát a barátaival, miközben teleszedtem neki egy tányért a még viszonylag frissen főtt húslevessel. - Úristen, húsleves! Hogy én mennyire szeretem a húslevesedet!

Elmosolyodtam, mikor Alex hangot adott a boldogságának, ami az ebéd mivolta miatt alakult ki benne. Komolyan mondom, olyan izgatottan ült le az asztalhoz, hogy el is felejtettem az előbbi kis manőverét a kabáttal meg a cipővel és teljes mértékben a mesélésére összpontosítottam, meg arra a majszolásra, amit úgy végzett, mintha hetek óta nem evett volna. Nem nagyon szeretek főzni, de mikor látok valakit a főztömet enni, mindig úgy gondolom, hogy legalább mások élvezik azt, hogy én itt összevissza hajigálok mindent a fazékba. Apa halála után igen hamar meg kellett tanulnom, hogy hogyan tegyek ehető ételt az asztalra. Anya teljes letargiába került, hamar diszfunkcionális lett az alkoholtól és már akkor is én főztem, mikor még itthon volt. Mire egyedül hagyott minket, addigra már megismerkedtem azzal az énemmel, aki felelősségteljes, aki mosni, főzni, takarítani tud és képes a gyerekeket iskolába járatni. Szerencsére ez az énem észrevette, hogy nem igazán tűnhet el, ezért kitapasztalta, hogy mit, mennyit és hogyan érdemes használni a főzésnél és sütésnél, hogy mi történik akkor, ha hirtelen leáll a porszívó, mert túlmelegedett, és mégis mi az isten a helyes eljárás, mikor egy általános iskolás este nyolckor bejelenti, hogy kell neki ragasztó a holnapra készülő házi feladathoz, és nincs itthon ragasztó.

- Ha egy dolgot választhatnék az életben, ami örökké velem marad, az a húslevesed lenne - fejtette tovább a gondolatatát a húslevesről Alex, majd kiegyenesedett a széken, mikor egy autó motorjának hangja megzavarta a gyönyörködését és kis nyújtózkodással sikeresen ki is tudott nézni a konyhaablakon. - Megjött a herceged.

- Nem a hercegem - azelőtt kikértem magamnak a feltételezést, mielőtt felfoghattam volna a mondat jelentését. A neve kimondása nélkül tudtam, hogy Xavierről van szó, és habár nem látszott, az biztos, hogy megdobbant a szívem a megérkezése hallatán. Még szombat reggel megbeszéltük, hogy jön hétfő délután, de nem voltam abban biztos, hogy emlékezni fog rá.

- Jaj, nem a hercegem, Alex, na! - gúnyolódott rajtam elvékonyított hanggal az öcsém, nekem pedig kedvem támadt belenyomni a fejét az előtte lévő húslevesbe. Habár végül nem tettem meg, azért adtam annak a vigyorgó képének egy szemösszehúzást, meg egy olyan pillantást, ami rajta kívül biztosan mindenkit megijesztene. Szerencséje volt, hogy nem mondhattam neki semmit, mert megszólalt a csengőnk.