Festék és Bakelit || ✅

[HARMADIK FEJEZET]

A U R O R A
——————————

A világ legsikeresebb módján megégettem magam ismételten azzal az istenverte sültkrumplival, ahogyan kiszedtem az olajsütőből. Káromkodva adtam a konyhán lévő pár ember tudtára, hogy fáj, majd gyorsan a mosogató alá tartottam az égett részt és hidegvizet engedtem rá.

Nem tudom elmondani, mennyire de mennyire utálom ezt a rohadt kifőzdét, de viszonylag jól fizet és ha itt hagynám, még a keservesebbnél is keservesebb életünk lenne. Nem csak szülőkből szenvednénk hiányt, hanem pénzből is.

- Menj a pénztárhoz, majd ezt megoldjuk – szólt gyorsan Fred, a minden bizonnyal legjobb szakács az egész földön, én pedig bólintottam és kiszaladtam a pult elé. – Üzend meg annak a nyomorultnak, hogy tolja be a seggét ide, és nem cigiszünetért váltottad le!

Ránéztem a tőlem egy évvel fiatalabb munkatársamra, aki eddig kiszolgálta a vevőket – elnyomtam a vigyoromat, ahogy Noah sóhajtott és bevonult helyettem Fred mellé, majd ránéztem a rendelni vágyó hölgyre és megkérdeztem tőle, hogy mit adhatok.

Nem olyan rossz igazából itt dolgozni, elég erősen túloztam most a bőrömet ért sérülés miatt. Nem is annyira jó, ha reális szeretnék maradni, és igen, ha jól átgondolom, utálom, mint a szemetet, de lehetne sokkal-sokkal rosszabb is. Nincs messze otthonról, ami máris egy pluszpont, és van lehetőség a hétvégi munkavállalás mellett plusz órákra is – ez a magyarázatom arra, hogy miért is vagyok itt csütörtök délután.

Ez az egyetlen nap, mikor Alex elég hamar ér haza ahhoz a suliból, hogy el tudjon sétafikálni Judyért is és vigyázni tudjon rá hatig, amíg haza nem érek. Mindig bevállalom a csütörtököket, mert plusz pénz, ami mindig jól jön – főleg karácsony előtt, mit ne mondjak.

Teljesen lefáradtam, mikor végre átfordítottuk az ajtón a NYITVA táblát a ZÁRVA oldalára, sóhajtva dobtam le magamról a hely logójával ellátott kötényemet és lerogytam pár perc pihenés reményében az asztalok egyikére. Borzasztóan fáradtnak éreztem magam.

- El ne aludj, drágaság – lépett elém Noah teljesen elkészülve, kabátjába és sáljába burkolódzva. Szőke hajtincsei szeme elé lógva látszottak ki fekete sapkája alól, lágyan követték minden mozdulatát, mikor fejével az ajtó irányába intett. – Gyere, hazadoblak.

Nem ellenkeztem.

Gyorsan összecuccoltam, felöltöztem én is és beültem Noah igen lerobbant tragacsába. Néha, mikor világ fájdalma képet nyújtok, megsajnál és hazafurikázik velem, amit minden egyes alkalommal hálásan megköszönök. Oké, nincs messze a munkahely az otthonomtól, de kocsival mégis csak tíz perc a huszonöt helyett.

Az ablaknak döntöttem a fejem és néztem a sötét tájat; kilátástalan, keserű és misztikus. Olyan, mint az élet. Néhány házat kivilágított a karácsonyi égő, amit a fanatikusok már Hálaadás napja után tizenkét órával egyből össze is szednek a díszek dobozából, jelezve, mennyire keservesen élvezik és várják a szeretet ünnepét.

Utálom a karácsonyt – persze, sosem mondanám el senkinek, hiszen Grincsnél is nagyobb grincsnek tűnnék. És igen, ugyanúgy készülődök, főzök és ajándékokat csempészek a fa alá annak ellenére, hogy már Judy sem hisz a Jézuskában, és úgy teszek, mintha egy napunk igazán boldog lenne.

Nem az. Szar.

Mindig emlékeztet arra, hogy mennyire elromlott a családunk. A hal nem hat olyan omlósnak, a karácsonyi zene kellemessége idegesít és a fenyőfa szép látványa sem áraszt el nyugalommal. Nincs ott apa, aki felemelje Judyt, hogy felrakja a tetejére a csillagot és nem tudok ott állni anya mellett a gáztűzhelynél. Csak én vagyok most már ott, teljesen egyedül.