Fanboy 2. rész (Jungkook ff.)

421 26 2
                                    

Jungkook szemszöge:

Kinyitom az ásványvizes palackot, és a vízcseppek megváltásként folynak le torkomon. Már csak egy kétórás fanmeeting van hátra a mai napból, és mehetünk haza. Jó is lesz. Már társaim szeméről is lerí, hogy mindenki hullafáradt, és lelkileg teljesen maga alatt van. Tudtuk, hogy hazamegyünk, és együtt fogunk sírni a nappaliban, a kanapén összekuporodva. Csak még azt nem tudtuk, ki fogja elkezdeni. De addig is, elő kell venni a műmosolyunkat, a jókedvünket és a cuki énünket.

Sorra özönlenek a lelkesebbnél lelkesebb ARMYk. Rengeteg fangörcsös sikoly, vakucsattogás, kacagás. Nem bírom, közben legalább viszont eltereli a figyelmünket. Rengeteg bókot kapunk. Általában úgy néz ki a dolog, hogy ha odajön hozzám egy fan, először kicsit beszélgetünk, minimálisan, mert sokan vannak. Közben rengeteg bókot kapunk, amik mindig jól esnek. Utána készítünk néha szelfit is, persze kikötve mindig, hogy nem posztolhatják, ennek ellenére jó sok fényképet kell letiltani a közösségi médiában egy-egy ilyen fanmeeting után. Végül pedig autogramokat is írunk, kapunk ajándékokat, és ennyi. Összességében nem rossz, de most nem vagyunk olyan passzban, hogy mi is élveznénk, de valahogy kell hozni a cégnek a pénzt a turnékon és albumokon kívül.

Sokszor elgondolkoztam, hogy van-e értelme annak, hogy itt vagyok. Megéri-e a testemet-lelkemet beleáldozni ebbe a néhány évbe, hogy huszon-harminc évesen, amikor már öregek leszünk, ki legyünk dobva, és kezdjünk valamit az életünkkel? Kapcsolatok, szeretet, diploma nélkül. De én valahogy mindig is a mának éltem, és sose tudtam évekkel előre tervezni. Majd, ha odaérünk, eldől. Rengeteg riportban kérdezik meg tőlünk, mi a legnehezebb az idol életben. Legtöbbször a kevés szabadidőt, kemény próbákat említjük, de mindannyian tudjuk, hogy nem ez a legnagyobb probléma, hanem a szeretethiány. Egymásnak próbáljuk ezt bepótolni, de egy szerelmet akkor sem tudunk így elintézni, főleg, hogy én vagyok egyedül meleg a csapatban. Volt is elég frusztrációm ebből az elején. Amikor láttam, Tae, Jimint vagy Hobit meztelenül, hirtelen nem tudtam, mi az a vonzalom, izgatottság, ami elárasztotta a testemet. Mindig is érzékeny lelkű voltam, érzelgős, romantikus alkat, akinek kellett a lelki törődés, így amikor már rájöttem és elfogadtam a másságomat, próbálkoztam. A bandából akartam megtalálni a társamat. Nem tettem semmi félreérthetőt, csak a három említettet kifejezetten sokszor ölelgettem, bújtam hozzájuk. De idővel el kellett fogadnom, hogy a szerelmemet nem itt fogom megtalálni. És azt hiszem, ekkor roskadtam magamba először nagyon. És most beszélhetek arról a jelenben is. Egy társra van szükségem, párra. Akit korlátok nélkül szerethetek, akiben megbízhatok. Akit bármikor megérinthetek, nem vigyázva, hogy valami félreérthetőt ne tegyek. Aki ismer, megért, elfogad engem. Akit megcsókolhatok, és akivel szeretkezhetek. De hát most semmi esély arra, hogy bárkim is legyen most, amikor a cég is tiltja. De a szívnek nem lehet parancsolni, ellenben a szív uralkodik a testünk felett, kihatással van arra. Erre volt példa, amikor összeestem a fellépés után, és kórházba kerültem. Aztán a kéthetes szabadság alatt összekapartam magamat, de utána sem volt könnyebb. Olyan elveszettnek érzem magam. A csapatból mindenki sokat törődik velem, még Yoongi hyung is néha eljön velem sétálni, ami nagy szó. Sőt, megengedte, hogy belépjek a stúdiójába. Mondjuk akkor majdnem megmértem a lázát, hátha amiatt beszél ilyeneket. De tényleg, a srácok nagyon sokat tettek, hogy ne roppanjak össze. Ám a legtöbbet Jin hyung, a mi Eommánk tette értem. Egy ujjamon nem tudom megszámolni, hányszor beszélgettünk egy jó kis tea vagy kávé mellett a kert eldugott sarkaiban vagy a teraszon. Mindig türelmesen meghallgat, még ha tiszteletlen is vagyok néha vele (ami miatt mindig bocsánatot kérek). Nem ítél el, nem kicsinyíti le problémáimat, és néha ő is kiönti nekem a lelkét, aminek mindig örülök, mert ilyenkor elkerül a figyelmem magamról, meg hát ez azt is jelenti, hogy bízik bennem, kíváncsi rám.

Gondolataim kicsit elkalandoztak. Ránézek az órámra. Már a vége felé járunk, csak pár ember van hátra. Egy tizenéves amerikai lánynak, aki csak emiatt repült ide New Yorkból, írom alá a pólóját, majd áll is tovább a mellettem idétlenül vigyorgó Taehyunghoz, én pedig az ajtóra nézek, ahol a nap utolsó embere áll, méghozzá egy fiú! Nem kicsit örültem meg neki, főleg akkor, amikor megszemléltem a külsejét.

Nagyjából egymagas volt velem, és alkatra is hasonló volt hozzám. Kapucnis-zipzáros pulcsija alatt egy rá kicsit bő pólót viselt, világoskék farmerja kiemelte lábait, amik izmosak lehettek. És bár durva, de a hátsóját is megfigyeltem egy pillanatra. Haja barnásszőkés volt, ajkai ápoltak, szemei pedig feketén csillogtak. Hmmmm........ Sosem határoztam meg a leendőmbelim külsejét, de ő nagyon is az esetem lenne. Megráztam fejemet, ami biztos a híres „Jungshookos" nézést mutathatta, de tekintetemmel továbbra is követtem, ahogy a terem másik felében lévő Rapmonhoz sétál és fog vele kezet.

Erre még sosem gondoltam, hogy esetleg majd valakivel az ARMYból összejönnék. Ez a fiú is csak egy a sokból, aki nem lát túl a képernyő és hangszóró sugározta rózsaszín felhőn. Ő is csak a külsőm és a hangom miatt szeretne csak, így nincs is értelme bepróbálkozni. Közben a nap utolsó vendége már Jiminnel szelfizett. Egyáltalán nem tűnt bezsongottnak. Teljesen nyugis, mosolygós (a mosolya valami eszméletlen), csacsogó, laza. Talán mégsem olyan, mint a többi? Kérdésemen nem volt időm gondolkodni mert immár elém állt a fiú, és miközben mélyen, sűrűn meghajolt, elmondta a nevét.

- Han Jisung vagyok.

------------------------------------------------------------------

Édes drága Tubicáim! Ím a következő rész. Remélem a kép is tetszik XD. Előreláthatólag két rész biztos még lesz ez a történet. Mit szóltok a Fanboyunkhoz? Következő részben megismerhetitek ti is. Addig is, pusza!

Esőcseppek (BTS Taekook Oneshotok)Where stories live. Discover now