Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 79 -

Nem tudtuk, hogy mennyi idő telt el. Lehet, hogy volt egy óra is. Mindössze annyit tudtam csak, hogy Izuminak szüksége van rám. Nem kérdezgettem, nem faggattam és nem erőltettem rá semmit. Mindössze engedtem, hogy magához öleljen és kisírja magát. Valószínűleg ezt Tooruval nem tudta volna megtenni, neki azonban most olyan emberre volt szüksége, akit megölelhet és teljes mértékben ledöntheti a falait előtte. Valamint bátran sírhat előtte. És tudtam, hogy számára én vagyok azaz ember. 
  Tooruék nem jelentek meg, amit eléggé furcsálltam. Lehet jobbnak láttak, hogyha most csak én vagyok itt, ők pedig majd később tudják meg a történteket. Hisz most nem az volt a fontos, hogy választ kapjunk a megválaszolatlan kérdéseinkre, hanem, hogy Izumi jól legyen és ne legyen egyedül. Én pedig biztosítottam neki egy vállat, amin kisírhatja magát. Itt voltam vele, és próbáltam megvigasztalni, persze szavak nélkül. A hátát simogattam, magamhoz öleltem, és a haját piszkáltam. Tudtam, hogy neki elég ez is, s szavakra nem igen van szükség. Persze ebben a helyzetben nem is nagyon tudnának segíteni mások szavai.
Miután Izumi nagyjából megtudott nyugodni, elhúzódott tőlem, majd aprót sóhajtott.
  - Köszönöm. Tényleg - suttogta rekedt hangon, mire én apró mosolyt húztam az ajkaimra.
  - Menjünk haza - néztem rá kedvesen.
  - Aludhatok nálad akkor? - nézett rám fáradt tekintettel.
Fáradt volt a teste, és a lelke is, és ez sajnos meg is látszott rajta. 
  - Igen. Csak kérlek had szóljak a szüleidnek, hogy megvagy, épségben vagy, és nálam alszol.
  - Ők nem a szüleim - szólt rekedten. 
Összeszorítottam az ajkaimat, és úgy néztem végig, ahogy Izumi felkel minden cuccával a földről, majd a zsebébe helyezi eme dolgokat. Én is felálltam, majd elindultam kifelé, miközben világítottam. Ő jött utánam és csöndben tették meg a lépéseket a kerítésig, amin túl ott voltak a többiek. Segítettek nekünk visszamászni, és mielőtt bármit is tudtak volna mondani, inkább csöndben maradtak, miután látták Izumi arcát.
  - Hazakísérünk - szólt Mattsun Izuminak.
  - [Név]-nél alszom - jelentette ki a kreol bőrű fiú.
  - És ha nálam aludnál? - kérdezte Tooru aggódva.
  - Nekem mindegy. Bárhol, csak ne keljen otthon - szólt halkan.
  - Jó - suttogta Tooru - Akkor én elmegyek haza Iwa-channal - nézett ránk Tooru, majd megfordult, hogy hazaindulhasson.
  - Legalább öleld meg, te idióta - suttogta Izumi Toorunak.
Tooru ekkor lassan megfordult, majd kicsit kinyújtotta felém a kezét. Közelebb léptem, megfogtam meleg kezét, ő pedig óvatosan közelebb húzott magához, majd egy puszit adott a számra.
  - Jó éjszakát - suttogta az ajkaimra a szavakat.
  - Jó éjszakát - remegett meg a hangom. 
Ezt követően a homlokomra lehelt még egy utolsó puszit, majd elindult hazafelé Izumival. Hanamaki és Mattsun pedig maradtak mellettem.
  - Oikawa elmondta - szólalt meg hirtelen Hanamaki.
  - [Név], ugye tudod, hogy ezek után megváltoznak a dolgok? - kérdezte Mattsun.
  - Tudom. Nem minden lesz olyan, mint azelőtt, hiába szeretjük egymást - vallottam be magamnak keserűen, és szerettem volna, hogy a fiúk közül, legalább csak az egyikük megcáfolja a mondatomat, de nem tették. Mert ez volt a rút igazság.
  - Azért remélem, hogy jóra fordulnak a dolgok - nézett le rám Hanamaki.
  - Szakítani fogunk - szólaltam meg fájdalmas gombóccal a torkomban - Lehet nem most. Lehet nem pár hónap után, de két éven belül biztos. Hisz ez a valóság és nem egy tündérmese, ahol minden veszekedés után béke van, és úgy tesznek az illetékesek, mintha nem történt volna semmi. A valóságban nem lehet így tenni, hiszen benned marad a seb, amit a másik okozott és emiatt máshogy állsz hozzá. Hiába szereted őt a legjobban, ez az egy megtud változni.
  - Remélem ez nem fordul elő - szólt Mattsun - Ha tudunk segíteni, akkor szóljatok.
  - Ezen nem tudtok, de köszönöm. Ezt nekünk kell megoldani.
  - Szeretnél egy ölelést? - nézett rám Hanamaki.
  - Aha - szóltam nehezen.
  - Gyerünk, Mattsun - nézett a fiú a másikra - Csoportos ölelés, most az egyszer.
Kicsit elmosolyodtam, majd a fiúkkal megöleltük egymást, jó szorosan. Örültem, hogy ilyen barátaim vannak, mint ők. És sose cserélném el őket semmi másra.
  - Hazakísérünk - szólt Mattsun, majd elindult a házunk felé.
  - Köszönöm - néztem rá hálásan.
  - Mondd, [Név]...
  - Hm? - néztem Hanamakira.
  - Elmondod, hogy mi történt?
Tudom, nem az én feladatom lenne elmondani nekik, hogy mi a jelenlegi helyzet, viszont úgy érzem, hogy Izuminak is könnyebb lenne, ha nem neki kéne többszörösen is elmondani. Így történt, hogy este, a hazafelé vezető után elmeséltem Hanamakinak és Mattsunnak, Izumi történetét. Elmondtam nekik, hogy örökbe fogadták a fiút, mi történt a szüleivel, és miképp éli meg eme nehéz helyzetet. A fiúk végig hallgattak és csak a legvégén szólaltak meg.
  - Ez most komoly? - kerekedett el Mattsun szeme.
  - Nagyon is - suttogtam.
  - Baszki - rágta a szája szélét Hanamaki.
  - Félek, hogy nem fogja tudni feldolgozni ezt - suttogtam. 
  - Hát én is - túrt Mattsun a hajába - Ez nem egy könnyű dolog, az is biztos. Tehetünk érte valamit?
  - Szerintem az a legnagyobb segítség most, ha mellette állunk, és támogatjuk. Valamint nem nyaggatjuk folyamatosan ezzel a témával - szólt Hanamaki.
  - Igen - néztem a fiúkra - Ez lenne a legnagyobb segítség neki. 
  - Hova durvul még el ez a helyzet? Elveszítettük a meccset, összevesztetek Oikawaval, Iwaizumiról kiderül, hogy örökbe fogadták. Mi jöhet még? - tette fel a költői kérdést Mattsun.
  - Nem tudom. Remélem semmi - suttogtam magam elé.
A két fiú végül hazakísért, én pedig otthon arra mentem haza, hogy anya ül a konyhában és teát iszik. Rájöttem, hogy neki nem szóltam, hogy hol vagyok, és biztosan aggódott, mert láttam rajta. A telefonom lemerült, így el se tudott érni. Nagy bocsánatkérések közepette mentem be hozzá a konyhába és nyugtattam meg, hogy minden rendben van. Ezt követően elmeséltem neki mindent. Töviről hegyire elmondtam neki a mai napunkat, ami nem volt a legjobb.
  Anyu végighallgatott, és azt tanácsolta, hogy Tooruval hagyjunk időt egymásnak, és akkor lehetséges, hogy a dolgok visszaállnak a régi kerékvágásba. Állítása szerint a sok stressz miatt van ez, és próbájuk meg a kapcsolatunkat nem belevonni, mert akkor tényleg vége lehet az egésznek. De a legnagyobb idő, az mégis Izuminak kellett és ebben anyának igaza is volt. Átkellett gondolnia mindent, és tiszta fejjel látni a dolgokat. Nem lehet könnyű neki jelenleg. Szerintem én is így reagáltam volna, ha kiderült volna, hogy örökbe fogadtak. És neki csak most kezdtek el nagyon felgyülemleni a problémák az életében. 

Egész hétvégén nem beszéltem se Tooruval, se Izumival. Mindössze még szombat este kaptam Toorutól egy üzenetet, hogy Izumi marad nála pár napig és nem megy haza. És ennyi. Nem beszéltünk és tudtam jól, hogy kezdenek elromlani a dolgok. Hiányzott Tooru, rettenetesen. Beleszakadt a szívem a hiányába, de tudtam jól, hogy tényleg nem lehet minden már olyan, mint régen volt. És ez kíméletlenül fájdalmas tudott lenni.
  Hétfő reggel egyedül mentem az iskolába. Mivel új tanév volt, ezért változott az is, hogy mikor van edzés. Eddig volt hétfő reggel, idén azonban reggel csak kedden volt, míg délutánonként a hétfői, szerdai és csütörtöki napon. Ahogy beértem az iskolába, sietősebben kezdtem el menni a terem felé. A terem előtt, az ablaknál állt Tooru és Mattsun és beszélgettek. Odaléptem hozzájuk, majd felnéztem rájuk.
  - Sziasztok.
  - Halloka - nézett rám Mattsun.
  - Szia [Név] - köszönt Tooru.
Semmi becenév, semmi mosolygás.
  - Izumi? - kérdeztem a fiúra.
  - Elment az orvoshoz kora reggel és kiírta egész hétre. Nem megy haza, nálam lesz addig. A szüleivel is csak annyit beszélt, hogy nálam marad - magyarázta a barna hajú.
  - Nem lett jobb a helyzet? - kérdeztem aggódva.
  - Nem igen - sóhajtott Tooru.
  - Még van húsz perc becsengetésig. Szerintem én kimegyek Hanamaki elé - nézett ránk - Ti addig beszélgessetek - intett nekünk, majd elment. 
Itt pedig percekig beállt a kínos csend. Ennyi volt? Vége a kapcsolatunknak? Vége mindennek? Egyetlen veszekedés mindennek véget vet?
  Remegő ajkakkal ültem fel az ablakpárkányra és döntöttem a hátamat a hideg ablaküvegnek. Tudtam jól, hogy mindkettőnk feje tele van gondolattal, de nem mondjuk ki. Nem tudjuk, hogy melyikkel kezdjük.  Tooru feltette mindkét könyökét a párkányra, majd megtámasztotta. Mint mindig, ma is nagyon jól nézett ki. Fehér csőnadrágban volt, sportcipőben és egy fekete pulcsiban. Haja tökéletesen volt megcsinálva, és illata most is mámorító volt. A közös karkötőnk ott volt a kezén, ahogy az enyémen is. Azt kezdtem el piszkálni zavaromban. 
  - Mi legyen? - törte meg a csendet.
  - Nem tudom - suttogtam - Szünet?
  - Az megoldja a problémákat, ha szüneteltetjük a kapcsolatunkat? - kérdezte hirtelen - Megakarlak ölelni, csókolni, puszilni. Azonban bennem van, hogy miket mondtál nekem, és emiatt képtelen vagyok erre.
  - Én is - vallottam be őszintén - Hiányzol, de a történtek után nem érzek akkora közelséget, mint eddig.
  - Hol rontottuk el? - kérdezte üres hangon.
  - Nem tudom. Előtte való nap még minden rendben volt, ha úgy nézzük. Kettőnk között - repedezett meg a hangom.
  - Igen. Most is rendben lehetne. De mind a kettőnk megsebeződött a másik miatt, amiért kicsit máshogy állunk már a másikhoz - magyarázta Tooru.
  - Tudom és tényleg így van, még ha nehéz is bevallani - sóhajtottam aprót - De...én... - kezdtem rekedt hangon.
  - Én sem akarlak elveszíteni - fejezte be helyettem - Tényleg fontos vagy nekem és szerelmes is vagyok beléd. De lehet, hogy idő kell nekünk, még ha ez fájdalmas is lesz.
  - Neked fáj? - vezettem rá a tekintetem és oldalról kezdtem el fürkészni az arcát.
  - Elmondhatatlanul - vallotta be - Szétszed belülről.
  - Engem is - haraptam az ajkamba.
Tooru óvatosan felém fordította a fejét, majd belenézett a szemembe.
  - Ígéretet tettem neked, amit nem tudtam betartani.
  - Már megteljesült ez az ígéret - szóltam halkan.
  - Minden egy ígérettel kezdődött, amit szerettem volna, hogyha hosszú évekig tart. Most mégis megszegtem és nem tudtalak megvédeni. Helyette ártottam.
  - Akkor tegyünk egy új ígéretet - szóltam hirtelen, mire meglepődve nézett rám.
  - Egy újabb ígéretet?
  - Igen - bólintottam - Ígérjük meg a másiknak, hogy rendbe hozzuk magunkban a dolgokat, és utána visszatérünk a másikhoz, tiszta lappal.
  - Mit értesz a kis idő alatt?
  - Pár nap, egy hét, nem tudom.
  - Három nap múlva október 20.-a lesz. Tudod milyen nap, igaz?
  - Akkor leszünk hét hónaposak - néztem barna szemeibe.
  - Addig legyen az időkorlát. Addigra gondoljunk át mindent és hozzuk meg a döntést magunkban. Bármi lesz, a másik fogadja el. Jó?
  - Jó - bólintottam rá - Bármi lesz, elfogadom.
  - Én is elfogom - fordult felém Tooru, majd közelebb hajolt hozzám, és egy utolsó csókot adott, amivel megkötöttük az ígéretünket. 
  - Ígéred? - kérdeztem halkan tőle, ajkaira suttogta.
  - Ígérem - válaszolta.