- 18 -

1.5K 144 9
                                    

Hétfő.
Az a nap, amit a legkevésbé vártam jelenleg az életemben. Hiába volt jó idő, hiába csiripeltek a madarak, és már reggel sütött a nap, egyszerűen mosolyogni is képtelen voltam.
  Mivel a vágás nyomok még nem tűntek el, sőt, elég látszódtak, muszáj volt ellene tennem. Egy hosszú nadrágot, valamint hosszú ujjú pulcsit vettem fel, ami nem volt túl vastag. Alá nem vettem semmi ruhadarabot.
  Nem akartam, hogy mások észre vegyék a hegeimet, még ha emiatt idiótának is néznek sokan, amiért ilyen jó időben hosszú ujjúban vagyok.
Otthonról hamar eljöttem. Izumi edzésen volt, így egyedül mentem az iskolába. Nem volt annyira melegem, pont megvoltam tökéletesen. Bár abban a pillanatban nem igazán érdekelt engem. Csak magam akartam lenni. Nem akartam lenni senkivel, csak egy emberrel. Iwaizumival. Viszont az jelenleg nem volt megvalósítható. 
  Ahogy az iskolába értem, azt kívántam, hogy bárcsak én lehetnék itt egyedül. Senki más ne, csak én.
Mivel nem volt első óránk, ezért a tesi terem felé mentem, ahol még valószínűleg tartott az edzés. Ahogy megközelítettem a termet, velem szembe jött Watari.
  - Szia - köszöntem neki kedvesen, de mégis képtelen voltam mosolyogni - Watari, tart még az edzésetek?
  - Csak a másodéveseknek. A többieknek van első órájuk, így nekünk elkell jönni. A többiek már elmentek, csak én maradtam - magyarázta.
  - Iwaizumi itt van még? - néztem fel barna szemeibe.
  - Igen, bent passzolgatnak egymással Matsukawa-sannal.
  - Értem, köszönöm - intettem neki, mire mind a ketten más utakon mentünk tovább.
Míg ő az iskolába igyekezett, addig én be a tesi terembe. Ahogy a fiú mondta, csak a másodévesek voltak itt.
  Matsukawa Izumival passzolgatott, Hanamaki a szervát gyakorolta, míg Yuda ült, és telefonozott. A tekintetemmel a barna hajú fiút kerestem. Pillanatok alatt meg is találtam. Ott ült, a bordásfal előtti padon. Egy törölköző volt a nyakában, mellette egy üveg víz. A kezében a telefonja volt, melyet elmélyülve bújt.
  - Oh, [Név] - vett észre először Hanamaki, majd a labdát a kezébe fogta - Mi járatban?
  - Iwaizumihoz jöttem - fogtam meg a táskám oldalát, mind a két oldalt, miközben a fiúra néztem.
  - Iwaizumi! - kiabált oda a fiú a barátomnak.
  - Tessék? - passzolta át a labdát Matsukawanak, majd felénk nézett.
Amint meglátott engem, láttam a szemében némi meglepődöttséget.
  - Matsukawa, mindjárt jövök - intett a fiúnak, majd hozzánk sietett.
  - Hagylak is titeket - lépett el mellettünk Hanamaki - Hé, Matsukawa! Passzolgassunk! - szólt vidáman oda barátjának.
  - Na szia - állt meg előttem Izumi. Tesi ruhában volt, és némileg izzadt is, az edzés miatt.
  - Szia - motyogtam, ahogy ránéztem. 
  - Mi ez a mélabús tekintet? - vezette ujjait az államra, majd némileg megemelte.
  - Szerinted? - húzta el a fejemet.
  - Szeretnél róla beszélni?
  - Nem - válaszoltam egyhangúan.
  - Beszélgetni? - kérdezte újra.
  - Nem tudom - motyogtam az orrom alatt.
  - Akkor miért jöttél? - sóhajtott - Edzésünk van, [Név].
  - Csak...Én.. - haraptam ajkamba.
Utáltam ezt. Olyan sebezhető volt a jelenlegi állapotomban, hogy bármikor képes lettem volna elsírni magam. Utálom ezt az érzést.
  - Te?
  - Nem akartam egyedül lenni, Izumi. Nem akarok egyedül lenni... - fogtam meg a pulcsim alját, és ezt kezdtem el piszkálni, ahogy próbáltam erős lenni. Hangom rekedt volt, mely ellen nem tudtam mit tenni.
  - Basszus, sajnálom. Túl kemény voltam - vakarta meg a tarkóját.
  - Elmegyek, ha zavarok...
  - Nem zavarsz. Szeretnél játszani?
  - Izumi, é...
  - Nem úgy - legyintett a kezével, egy kedves mosoly mellett - Csak beállunk egymás elé, és passzolgatjuk egymásnak a labdát. Ha nem tudod elkapni, akkor nem kell erőltetni. Leesik, újra felvesszük, és játszunk.
  - Félek... - vallottam be őszintén.
  - Nem kell. Itt vagyok, nem lesz baj. Meg se kell mozdulni, jó? - cirógatta meg a karomat.
  - Jó - szóltam halkan, majd a táskámat leszedtem, s a fal mellé tettem.
Ahogy visszafordultam, láttam, hogy Izumi Oikawahoz ment, s úgy beszélget vele. Oikawa arcán lehet látni, hogy alig aludt, és megviselt a tekintete. Valamint a kedve se a legjobb. 
  Csak álltam, és vártam, hogy Izumi visszajöjjön. Visszaindult, viszont a másik fiú is mellette volt.
Nem akartam, hogy ő itt legyen. Nem akarok itt lenni. Jobb lett volna, hogyha nem is jövök ide.
  - Szia [Név] - köszönt némileg halkan Oikawa, amikor odaértek hozzám.
Csak csöndben álltam, és egy szót se szóltam neki. Miért van itt?
  - Oikawa is játszhat? - nézett le rám Izumi.
Érzem a hangulaton, és a beszédén, hogy segíteni akar nekünk, hogy ismét békesség legyen.
  Megvontam a vállamat, hiszen egy szó se került ki a számon.
  - [Név] nem akarja - nézett Oikawa Izumira - Elmegyek Mattsunékhoz adogatni - intett Izuminak, és már itt sem volt.
  - Játszunk ketten - vettem fel a földről az egyik labdát, majd Izumi felé tartottam.
A fiú bólintott, majd a labdát a kezébe vette. Ezt követően kicsit dobott rajta, majd kosárérintéssel jutotta felém.
  A labda jön. Felém. Ahogy az emlékek is visszatérnek. Hirtelen ugrottam arrébb, így a labda mellém esett.
  - Sajnálom, bocsánat, bocsánat! - néztem Izumira hirtelen.
  - Semmi baj. Most add fel te - javasolta.
Aprót bólintottam, majd megfogtam a labdát. Ezt követően feldobtam, de nem túl magasra, majd alsó karral Izuminak juttattam.
  Izumi egy aprót mosolygott, majd hirtelen guggolt le, várva ezzel a labdát. Amint ezt megtörtént, alsó karral visszajuttatta nekem a labdát. Itt jön. Nem szabad félni.
  - Menni fog - szólt hirtelen Izumi.
Vártam, de a félelem eluralkodott rajtam. Hirtelen fordultam el és temettem a karjaimat a fejem fölé. A labda a karomra pattant, nem túl erősen, majd a földre.
  - Sajnálom - remegett meg a hangom,
  - Tudod mit? - sóhajtott Izumi, majd kézen ragadott és a pad felé kezdett el vonszolni.
Most lefog cseszni, amiért ilyen béna vagyok? Ez lesz? Tényleg?
  Ahogy a padra értünk, én leültem. Vártam, hogy Izumi lecsesszen.
A fiú leült elém, törökülésbe. A kezét felém tartotta úgy, hogy a tenyere volt felül.
  - Izumi? Nem fogsz lecseszni?
  - Lecseszni? - nevetett ki, majd kedvesen mosolyogni kezdett - Miért csesznélek le?
  - Mert félek a labdától...
  - Nem foglak téged ezért bántani - sóhajtott fel kedvesen - Most pedig, játszunk. Add a kezed, és piros pacsizzunk.
  - Komolyan? - néztem a szemébe.
  - Komolyan. Ettől mindig mosolyogni szoktál, és ahogy észrevettem, ma ez nem igazán sikerült neked. Szóval gyerünk.
Kinyújtottam a kezemet, majd az ő tenyerére tettem. Jó puha volt, valamint meleg a keze.
  Izuminak igaza volt. Ez az egyszerű játék, elég szórakoztató volt. Hiába akartam jelenleg eltűnni a Földről, jelenleg képes voltam mosolyogni, annyira jól éreztem magam Izumival.
  - Na, látod? Jobb így, hogy mosolyogsz - nézett rám kedvesen, amikor meghallottuk, ahogy a csengő az óra kezdetére figyelmeztet minket.
  - Köszönöm - öleltem meg őt, nagyon szorosan.
A terem előtt álltunk, és már senki se volt a folyosón. Izumi pár perce öltözött át. Hálás voltam neki. Mindennél jobban. 
  Izumi karjait a derekamra vezette, én pedig úgy öleltem őt egyre jobban a hasánál. Mélyen magamba szippantottam az illatát.
  - Maradjunk így, kérlek.. - suttogtam magam elé.
  - Majd később - húzódott el - Kezdődik az óra. Egyébkén .miért vagy pulcsiban? Elég meleg van.
  - Reggel fáztam, a szél is fújt. Végül sietősen ezt kaptam magamra, csak alatt nincs póló, mert akkor tényleg melegem lenne  - magyarázkodtam.
  - Biztos? - vonta fel a szemöldökét.
  - Igen, Izumi. Biztos - néztem rá kedvesen.
  - Jól van akkor - indult meg a terembe.
Ott Oikawa végig nézte, ahogy leülünk a helyünkre. Amint én helyet foglaltam, a fiú hátrafordult hozzám. A tekintetem egyből rávezettem.
  - Tudom, nem szeretnél velem beszélni, de ezt azért elfogadod? - tartott felém egy olyan táblás csokit, ami eléggé ritka volt, és a kedvenceim közé tartozott.
Mivel ő az Izumi melletti padon ült, kicsit majdnem leesett a székről, ahogy tartotta felém a csokit.
Most komolyan? Képes volt szerezni egy ilyen csokit, csak azért, hogy beszéljen velem? Holott nem kis pénz ez a csoki.
  - Nem kérem, köszönöm - válaszoltam, majd a padra borultam.
  - [Név], kérlek - szólt fájó hangon - Vagy 6 órán keresztül kerestem a boltokban, és ráment az ehavi zsebpénzem. De nem ez a lényeg. Fogadd el, kérlek. Nem kell velem beszélni, csak fogadd el. Szeretném, hogyha ennél ilyen csokit, mert tudom, hogy szereted, és boldog leszel attól, ha eszel belőle.
Egyszer mondtam neki, hogy szeretem ezt a csokit. Egyszer. És ő megjegyezte.
  - Kifizetem - válaszoltam neki.
Oikawa az ajkába harapott erősen.
  - Nem kell, hagyjuk. Ne haragudj, hogy zavartalak - fordult előre, majd eltette a táskájába a csokit.
Nem zavart, csak képtelen voltam vele beszélni. Fájt ez az egész. Fájt, ami köztünk történt.
  - Oikawa - szólítottam meg őt kedvesen, mire hátrafordult.
Látszott rajta, hogy tényleg ramatyul van. Ramatyul, mint én.
  - Felezzük el - mondtam végül.
Oikawa arca megváltozott. A boldogság apró foltjait láttam a szemében, viszont mosolyogni nem mosolygott.
  Egyből elővette a csokit, és ki is bontotta. A felét letörte, majd nekem adta. A tanár is belépett időközben, csak nem az, akinek kellett volna.
  - Figyelem osztály. Helyettesíteni jöttem, mivel Arazaki-senpai lebetegedett. Nem fogunk semmit csinálni, szóval maradjatok csöndben, ha lehet.
Az osztály erősen bólogatott, majd mindenki elfoglalta magát csöndben.
  Én egymagam kezdtem el enni a csokit, s bedugtam a fülesemet, és telefonoztam közben. Magam elé pillantva, láttam, hogy Oikawa és Izumi a tanárhoz mennek. Kikaptam a fülesemet, de csak annyit hallottam, hogy Oikawa azt mondja a tanárnak, hogy nem érzi jól magát. Ezt követően a két fiú kiment. Ahogy kiértek láttam, hogy Oikawa arca fájdalomtól eltorzul, ajkai megremegnek. Ezt követően nem láttam semmit már, mivel az ajtó becsukódott.
  Szóval ez a helyzet.
Az óra hamar letelt, hiszen csak egyedül voltam. A következő óra, tesi óra. Ezt nem vártam. Nem fogok tesizni, a kezem miatt. És még cuccot se hoztam.
  Izumi visszatért, én pedig megvártam őt. Egymás mellett sétáltunk, amíg el nem értük az öltözőt. Ott elváltak az útjaink, és míg ő a fiú öltözőbe, addig én a lányoknak fent tartott öltözőbe siettem. A cuccomat lepakoltam, majd kiálltam az öltöző elé. Egy folyosón volt ez, ahol nem igen volt fény, mivel ablak, se lámpa nem volt. Csak a telefonom fénye világított.
  - Miért nem öltözöl át? - jelent meg előttem Izumi, és lefelé nézett rám.
  - Nem hoztam cuccot - vontam vállat.
Izumi gyanúsan nézett rám, majd végül sóhajtott egyet.
  - Tesi után, ezen a helyen, tudunk beszélni kicsit? - szólt komorabban.
  - Persze - bólintottam rá.
Persze Mizoguchi kicsit lecseszett, amiért nem hoztam cuccot, de egész végig csak ültem. Ahogy a csengő megszólalt, mindenki sietett, hogy áttudjon öltözni. Csak én maradtam a sötét folyosón.
  - Szóval? - állt mellém Izumi - Mi a baj?
  - Tessék? - néztem fel rá.
  - Ne hazudj, légy szíves. Miért van rajtad az a hosszú pulcsi, [Név]? Dög meleg van, nem csak kint, de bent is.
  - Mondtam, hogy fá...
  - Ne hazudj már nekem, az isten áldjon meg! - emelte rám teljesen a hangját, miközben ököllel  falba csapott.
Megijedtem tőle. Izumi még sose kiabált velem.
  - Húzd fel. Most. Vagy itt hagylak téged - utasított dühösen.
Fájt, hogy kiabál velem. Nem esett jól. Könnyező szemekkel fogtam meg a pulcsit majd húztam fel a karomon.
  Izumi szörnyülködve nézte, a tegnap esti vágások eredményét.
  - Hazudtál - szólt dühösen - Hazudtál nekem! Azt mondtad, hogy nem csináltál semmit! Akkor mik ezek, [Név]?! Micsodák?!
  - Saj...nálom - kezdtem el zokogni.
Nem akartam, de mégis megtettem. Sok volt ez nekem. Nagyon sok.
  - Én próbáltam...próbáltam erős maradni...De nem ment...Gyenge vagyok...Többet nem csinálom, esküszöm! De fáj, Izumi...Nagyon fáj... - zokogtam keservesen legjobb barátom előtt - Sajnálom...
  - Tudod mennyire aggódva? Ezért hívtam fel anyukádat! Tudtam, hogy van valami, ami nem stimmel. De...Tényleg igazam volt.
  - Utálsz? Haragszol? - néztem rá fájóan.
Izumi megrázta a fejét.
  - Nem haragszom. Nem utállak - lépett közelebb, majd vállamnál ölelt meg - Sajnálom, hogy kiabáltam - suttogta maga elé.
Görcsösen kezdtem el kapaszkodni belé, mintha az életem múlna rajta. Mert jelenleg az is múlt.
  - Nyugalom, hé...Nincs baj - szorított egyre jobban magához.
Izumi le volt izzadva a tesi óra miatt, és még mindig tesi ruhában volt. De nem tudott érdekelni. Jelenleg csak azt akartam, hogy múljon el ez a fájó érzés, és ne legyen többé. Hogy bárcsak ne történt volna meg ez az egész, és Oikawaval lehetnék ismét. Vele akarok lenni. De képtelen vagyok, mivel a fájdalom, amit okozott nekem, visszatart. Túlságosan is.

Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|Where stories live. Discover now