Ígérem |Oikawa × Reader - Befejezett|

- 43 -

Ahogy ültem, és Izumit kémleltek, mindenre választ akartam. Mindenre.
  - Szóval? Mi a baj? - simogattam meg  a karját kedvesen.
  - Ugye pár napja siettem haza, mert anyának kellett segítenem a konyha miatt - kezdett bele, és éreztem a hangján, hogy nem jó dolgot fog elmesélni - Otthon nem alakult minden a legjobban. Egész nap feszült volt a levegő, és éreztem a szüleimen, hogy van valami, csak ők nem mondják el nekem. Nyilván megkérdeztem anyát, hogy miről is van szó, de persze nem mondta el. És ennek az lett a következménye, hogy nagyon csúnyán összevesztem anyával. Apa próbált lecsitítani engem is, és őt is, de nem ment neki. Szerintem utoljára tizenkét évesen vesztem vele össze. De a mostani nagyon durva volt. Kiabálva jelentette ki, hogy menjek a szobámba, és egy ideig nem is akar látni - suttogta maga elé - Azóta nem beszélek vele.
  - Napok óta?
  - Napok óta - suttogta fájó hangon - Valamit eltitkolnak előlem, és nem mondják el. Tudom, nem vagyok hülye. Vak pedig végképp.
  - Apukád se mondd semmit? 
  - Semmit. Hallgatnak, mint a sír - nevette el magát fájdalmasan, majd egy újabb csikket vett a kezébe.
  - Hé, ezt muszáj? - mutattam a cigire.
  - Muszáj - jelentette ki érzelemmentesen, majd meggyújtotta, és a szájába vette.
  - Oikawanak mondtad?
  - Mondtam - szólt halkabban - Azt mondta, hogy elfogják mondani, csak adjak nekik időt. De aztán bazd meg addig várhatok, míg meg nem öregszem.
  - Minden rendben lesz. Elakarják mondani csak szerintem nem tudják, hogy hogyan tegyék - ültem hozzá közelebb és megsimogattam azt a kezét, mely a combján hevert.
S ekkor olyat történt, amit sose gondoltam volna. Izumi elhúzta a kezét, és arrébb ült. Ez szíven ütött. Nagyon is. 
  - Ez most mégis mi volt? - szóltam fel egyből.
  - Nem akarom ezt - fújta ki a füstöt.
  - Szóval ne legyek itt veled? Ne vigasztaljalak meg? 
  - Azt csinálsz úgyis amit akarsz - szívott a cigibe.
  - Kössz. Nagyon kössz - néztem rá fájóan.
A következő pillanatban, egy hirtelen ötlettől vezényelve, kikaptam a kezéből a cigit, majd gyorsan elnyomtam a hamutartóban. 
  - Hé, mégis mi a francot művelsz? - mordult rám.
  - Mi lenne ha nem ezt a hülye szálat szívnád, hanem inkább azzal foglalkoznál, hogy itt vagyok, és segíteni akarok? Nehezedre esne? Komolyan? - vontam őt kérdőre.
  - Utálok érzelgősködni.
  - Velem szoktál.
  - De az más. Akkor rólad van szó. De ha rólam van szó, akkor nem szeretek - magyarázta.
  - Nem más. Csak akarat kérdése - ráztam a fejemet - Figyelj. Ismerem anyukádat. Ha ennyire nem tudják elmondani, akkor fontos dolog lehet. Tudom, megöl a kíváncsiság téged. De időt kell nekik adnod. A szüleid, és a legjobbat akarják neked. Mindig is azt akarták. Apránként kifogtok békülni, de addig is hagyj neki időt. Ő is rosszul érzi magát, amiért összevesztetek. Tudom, hogy ez fáj neki, vagy rosszul esik. Tudom.
  - Nem akartam vele csúnyán beszélni. Se kiabálni - suttogta maga elé.
  - Tudom - simogattam meg ismét a kezét, és ezúttal nem húzódott el - Holnap anyával úgyis átmegyünk. Hidd el, biztos megenyhül majd - mosolyogtam rá biztatóan.
  - Remélem - sóhajtott egyet, majd közelebb ült - Köszönöm, tényleg.
  - Mindig itt leszek. Mindig - néztem rá kedvesen.
Izumi közelebb hajolt, majd szoros ölelésbe húzott. Éreztem, hogy a szíve gyorsan ver, és tudtam, hogy jelenleg szüksége van rám, ebben a nehéz helyzetben. Valami történt náluk otthon, ami megváltoztatta a dolgokat. 
  - Minden rendben lesz, jó? - simogattam meg a hátát.
  - Jó... - hajtotta a fejét vállamra, majd jobban magához préselt. 
Percekig voltunk így, míg a teraszajtóra emeltem a tekintetem, ahová pont ráláttam. Oikawa ott állt, és kissé meglepve nézett ránk. Ahogy a szemébe néztem, kicsit elhúztam a számat. Ő tudta jól, hogy mi a helyzet. Hogy miről beszéltünk most. Nem mosolygott, direkt nem jött ki baromkodni. Tudta, hogy ez egy komoly helyzet, és nincs helye a viccelődésnek.  
  - Huh - hajolt el Izumi - Te most komolyan elvetted tőlem, és elnyomtad? - nevette el magát kedvesen - Tudod nem olyan olcsó a cigi. 
  - Akkor minek cigizel? - néztem rá mosolyogva.
  - Szerintem ezt nem kell megválaszolnom - sóhajtott mosolyogva. 
  - Johóó! - nyitotta ki hirtelen a terasz ajtót Oikawa - Kész a reggeli, jöttök?
  - Megyünk-megyünk - állt fel Izumi, majd ő volt az első, aki bement a házba.
Én is utána mentem, azonban én megálltam Oikawa előtt.
  - Ez kedves volt tőled - tette egyik kezét a derekamra, majd közel vont magához.
  - Ő is mindig itt volt nekem. És legjobb barátok vagyunk - szóltam kissé szomorúan, hiszen többet akartam érte tenni - Rossz, hogy semmit se tudok tenni.
  - Már tettél. És segítettél - adott puszit a homlokomra - Majd olyan este 7-8 óra körül jó lesz neked?
  - Mármint?
  - Mondtam, hogy van egy kis meglepetésem. De nem fogom elmondani, hogy mi.
  - Na, kérlek... - cirógattam meg az oldalát.
  - Nem - csípett bele az oldalamba, mire apró ugrottam.
  - Hé! - fújtam fel az arcom.
  - Édes vagy, hercegnő - csókolt bele a nyakamba - Tudod, őrjítően jól nézel ki a pulcsimban. 
  - T...Tényleg?
  - Tényleg. Annyira, hogy kis Oikawa színpadra szeretne lépni.
  - Oikawa - nevettem el magamat, majd a fejemet a vállába fúrtam, és úgy nevettem.
  - Csak őszinte vagyok - nevetett, majd magához szorított - Emlékszel arra, amikor megkérdeztem tőled, hogy szűz vagy-e még?
  - Emlékszem - szóltam halkabban.
  - Tudod... - tolt el kicsit magától, majd egyik kezét az arcomra simította - Ha eljön az a bizonyos pillanat, mindent megfogok neked adni. Odaadom neked minden szeretetem. Odaadom neked a lelkem, és a testem is. Úgy fogok veled bánni, mint egy apró porcelánbabával. A legboldogabbá foglak tenni, és minden szeretettemmel elfogom érni, hogy életed legszebb estéje legyen. 
  - Szeretlek... - néztem rá érzékenyen.
  - Én is, baba - csókolta meg ajkaimat - Nagyon, nagyon - adott apró puszikat a számra.
  - Ez csikiz - nevettem el magam. 
Ő ekkor abbahagyta, majd egy hosszú, és mély csókot adott nekem. Szinte a mennyországban éreztem magam a csókjától, attól, hogy a derekamnál fogva szorított magához, és attól, ahogy arcomat simogatta közben. 
  Hosszú percek elteltével elhajolt, majd halkan megszólalt.
  - Annyira nem tudok betelni veled, basszus...Minden percben veled akarok lenni. Csókolni, ölelni, hozzád érni.
  - Ha Izumi elment, a tiéd vagyok - adtam egy puszit az arcára.
  - Iwa-han vége a reggelinek, szia! - sietett Oikawa Izumihoz, én pedig nevetve mentem utána, hogy végre elkezdhessük a napot, egy jól megérdemelt reggelivel.