Festék és Bakelit || ✅

[TIZENHETEDIK FEJEZET]

Xavier Holt viszont egyszerűen csak leállt.

Nem éreztem puszijait tovább, csak azt, ahogyan összegombolja a nadrágomat és felhúzza rajta a cipzárt. Kinyitottam a szemeimet és lenéztem rá, mély és türelmetlen sóhajjal fogadtam, ahogyan felegyenesedik hozzám és egy aprócska csókkal - inkább szájrapuszival, mert csók sem volt - feltolja a melltartóm pántját a helyére.

- Négy óra, Csipkerózsika - kezdte egy vigyorral az arcán, ami minden bizonnyal azért került fel rá, mert pontosan látta azt a vágyat, amit ő keltett bennem -, ötre otthon kell lenned. Közös vacsora, nem emlékszel?

Fújtattam egyet.

Anya szó szerint két hete próbál összeegyeztetni velünk egy vacsorát. Alex meglepően rosszul fogadja a közeledését; megkockáztatom a kijelentést, hogy rosszabbul, mint én. Vagy én, vagy ő mondtuk le mindig a vacsorát, de a végén már megsajnáltam és belementem a mai napba. Erősen próbálkozik, de nem, kicsit sem értékelem. Hogy akarja visszaadni életem legrosszabb három évét? Ne vicceljünk már.

- És mi lenne, ha - kezdtem az alkudozást, ahogyan összekulcsoltam a karomat Xavier nyaka körül, hogy ne távolodjon el tőlem - te hazavinnél, és akkor csak fél óra lenne az út, és még lenne egy fél óránk?

Xavier egy mosolyt adott válaszként a csodálatos ötletemre. Kisimította szememből kócos hajamat, aztán lassú csókot hintett az ajkaimra, ami kicsit talán érzelmesebbre sikerült a kelleténél. Imádtam vele így csókolózni, ilyen érzelmesen; a hév mindig elkap minket, de néha lelassítunk és mindent belevetítünk. Úgy néztem Xavier szemeibe, amilyen mélyen csak lehet. Láttam a lelkét, a gondolatait, amiket nem közölt még velem hangosan.

Ujjai közé fogta az ágyon gyűrődő fehér pólomat és felmutatta nekem jelzésként, hogy ideje indulnom. Nehezen, mégis vigyorogva gurult le rólam, én pedig visszakaptam magamra a pólómat és kiengedtem, majd újra összefogtam egy csöppet jobban a hajamat. Kirázott a hideg, mikor megéreztem a nyakamnál Xavier üdítően forró leheletét. Ajkai érintették a fülemet, ahogyan még közelebb hajolt hozzám, kérleltem minden létező és kitalált istent, de nem tudom pontosan, miért.

- Ígyis-úgyis hazaviszlek, Csipkerózsika - hogy tud ilyen intenzív reakciót kiváltani belőlem egy kis suttogással és egy kicsit mélyebb hanggal? -, de ha elkezdjük, én nem állok le fél óra után - okés, okés.

Nyeltem egyet. Nem mondtam semmit, próbáltam úgy tenni, mint egy erős és független nő, ami nyilván nem vagyok, amióta megéreztem Xavier Holt csókját. A fiú magával teljesen megelégedve távolodott el tőlem, összeszedte magát és csak egyetlen félmosolyt adott nekem a készülődés alatt; egy olyan fajta félmosolyt, amivel amúgy szerintem fél Amerikát magába tudja bolondítani.

A földszinten elköszöntem Olgától és megköszöntem a fenséges ebédet, lepacsiztam Biancával és Xavierrel együtt kiléptem az ajtón. A kocsiban hiába ment a zene, egyre feszültebben éreztem magam, ahogyan közeledtünk a házhoz. Nem akartam anyával vacsorázni, nem akartam eljátszani a tökéletes és harmonikus családot, ami soha nem lesz belőlünk. Meg akartam szökni.

- Mi lenne, ha elmennénk inkább a pékségbe? - kérdeztem gyorsan, mielőtt Xavier lefordult volna a főútra, ahonnan már úgysem szándékozott volna visszafurikázni a pékségig.

- Aurora, szembe kell nézned anyáddal. Kurvára próbálkozik - megcsóváltam a fejem és kinéztem az ablakon. Xavier az az ember, aki az elmúlt két hétben szó szerint minden egyes történésről tudott a családomban. Zavar, hogy anya oldalán áll; úgy beszél róla, mint egy kisangyalról, aki a vállamon ül. Hát nem, nem éppen ül a vállamon, már régen nem ül a vállamon és nem akarom, hogy visszakerüljön. - Szerintem adnod kéne neki egy esélyt. Mindenki megérdemel egy esélyt.