Hagyjatok boldognak lenni

Negyvennegyedik rész: Minden el van cseszve.

A fejembe éles fájdalom nyilal, amikor elkezdem nyitogatni a szemem.
Borzasztóan sajog és magamat ócsárolom, hogy miért kellet ennyi bort meginnom.
Oldalra fordulok és még több okom van arra, hogy szapuljam magamat.
Blake mellettem nyugodtan szuszog.
Csak a takaró fedi a testét, haja kócos és a mellkasa nyugodtan hullámzik.
-Édes istenem.- fogom meg a fejemet.
Mi a jó isten szerelmére kellett ennek idejönnie? Miért kellett nekem ennyit innom? És miért feküdtem le vele? Totálisan elment az eszem ez már tény.
Józanul még mindig nem tudok gondolkodni, mert a fejem csak fáj.
Nagy nehezen kikászálódom az ágyból és magamra kapom a kötösöm, majd kiindulok a szobából, de még egy utolsó pillantást vetek a nyugodtan alvó vendégemre.
Ismerős látvány, ám annyival jobb lenne ha ismeretlen lenne, vagy ne látnám ismét.
Becsukom magam mögött az ajtó és végig nézek a lakáson.
Ruhák szétdobálva, boros üveg eldőlve a konyhapulton, mellette egy Jack Daniels.
Nem vagyok normális, ez fix.
Nagyot sóhajtok és inkább a fürdőbe veszem az irányt.
Külsőm is hasonlóan botrányos, mint a lakásom meg az érzéseim.
Hideg vízzel megmosom az arcomat és igyekszem visszaemlékezni az éjszakára ám, ahogy bevillannak az emlékek, egyszerre érzem magamat rosszul de mégis hízelgő a helyzet.
Blakenek tényleg vonzó vagyok így is, és mindennek ellenére még mindig megvan köztünk a kémia.
Beleborzongok fésülködés közben is, ahogy eszembe jut, hogy totál elvesztettem miatta az eszemet.
Jézusom, le kell állnom!
Igyekeztem a lehető legelfogadhatóbb külsőt varázsolni magamnak, hogy teljesen emberien tudjak majd menni a délutáni óraimra.
Ezt meg kell beszélnem Blakekel.
Miután én is készen voltam, a házhoz is neki álltam, hogy rend legyen.
Totál belefeledkeztem a pakolásba és a cikázó gondolataimba és meglepetten konstatáltam, ahogy Blake egy alsóban áll a szobaajtóban és onnan vizslatja a lakásomat.
-Ideje volt felkelned.- mormogom nehezen.
-Nem sietek sehova.- fonja össze a karját maga előtt.
-Pedig kéne.-duruzsolom erélyesen. Igyekeztem távolságtartó lenni és rideg.- És szeretném tisztázni azt, hogy az, ami köztünk történt éjszaka az egyszeri volt és szerintem el kéne felejtenünk egymást.- törlöm a konyhapultot és rá se pillantok.
-Tessék?- kérdezi és meglepettséget hallok a hangjában.
-Igen. Én tényleg túl vagyon a régi dolgainkon, ennek nem lett volna szabad megtörtennie.- mondom és nyomás nehezedik a mellkasomra.
-Azt ne mondd, hogy te nem érezted jól magad.- lép a konyhába, ám én még most sem nézek rá.
-Nem is mondom. Jól éreztem magam, viszont én tényleg nem szeretném újra kezdeni. Félek, hogy ugyanolyan rossz vége lesz, ezzel téged is kíméllek meg magamat is.- veszek ki a hűtőből egy doboz tejet.- Mindketten ittasak voltunk, legalábbis én nagyon. Józanon biztos nem történt volna ilyen.- pillantok rá először. Végig engem méreget.
-Hogy lehet az, hogy te már korán reggel elemedben vagy, tökéletes a hajad és a lakásod ki van ganézva?- kérdezi mint, aki semmit sem hallott abból, amit mondtam.
-Blake.- fordulok felé. Köztünk a konyhapult.- Ne csináld ezt!- kérlelem.
-Te ne csináld ezt!- egyenesedik ki haragosan.- Miért adsz reményt, ha esélyt meg nem? Eljátszod a jégkirálynőt, miközben ez csak egy látszat és te is ugyanúgy ki vagy éhezve rám, mint én rád! Érdekes, tökre tudsz te normális is lenni, és imádom, amikor olyan vagy, de ezeket a random bekattanásaidat egyszerűen nem tudom hova tenni.- gesztikulál hevesen és én is meglepődöm a szavain.- Szerintem te csak azt nem akarod belátni, hogy egyszerűen csak magányos vagy. Bebeszéled magadnak, hogy jó neked egyedül de legbelül te is szeretnéd magadat valakihez közel érezni. Ez nem jutott még eszedbe?- kérdezi a tekintetét belém fúrva.
-De, Blake!- állom a tekintetét.- Pontosan tudom, hogy ilyen vagyok.- tárom szét a karjaimat és meglepődve néz rám.- Sajnos, semmi újat nem mondtál! Tudom, hogy el lettem cseszve. Ezért nem is értem, hogy mit akarsz még velem? Nem az vagyok, aki akkor voltam, lásd be. Ezt az énemet nem tudnád szeretni, és szerintem ne is akard.- dőlök neki a mosogatónak.
Most mondjuk tényleg belelátnék a fejébe, de lehet, hogy éppen elhord mindennek, szóval jobban járok, ha csak ez a tudat van bennem.
-Francba már!- csap egyet az asztalra, idegesen a dús hajába túr és látom a szenvedést az arcán. Ő sem ért engem.
-Tényleg sajnálom.- sóhajtok és tudom, hogy baromira meg van bántva.- Te jobbat érdemelsz nálam. Mondjuk azt a kis csajt, akivel látlak a campuson. Ő illene hozzád, a tökéletes idilli gondolatodhoz, nem én.- motyogom és érzem, hogy a közöttünk lévő két méter távolság ennél sokkal nagyobb.
-Ezt te sem gondolhatod komolyan.-pillant rám és még mindig hajthatatlan.
-Blake..-lépek hozzá közelebb. Egészen közel.- Sajnálom.- pillantok rá.- Ebben ennyi volt.- pislogok és érzem, hogy a levegőt egyre hevesebben veszem.
-Mi a baj velünk, Soph? Miért ilyen nehéz nekünk mindig minden?- suttogja és magához húz. Szorosan átölel és viszonzom az ölelését.
-Mert az én életemben soha semmi nem volt egyszerű.- nyögöm halkan.