Hagyjatok boldognak lenni

Huszadik rész: Ismét a parton

Ismét itt vagyok a mamáék stégén.
Fekszem és hallgatom, ahogy a víz lágyan hullámzik.
A természet nagyon csendes de a gondolataim annál hangosabbak.
Messze vagyok Chicagotól, senki nem találhat meg.
Indianapolisban ez az egyetlen hely, amit még nem utálok és szerintem ez örökre így is fog maradni.
Egyre egyenletesebben lélegzem, kezdek megnyugodni, a könnyeim elfogytak. Mindet kisírtam. Most csak magam vagyok és élvezem a csendet és a nyugalmat.
Az éjjeli sötét ijesztő, de annál megnyugtatóbb. Bámulom a csillagokat és arra gondolok, hogy milyen lenne az életem, ha itt maradtam volna. Szörnyű.
Haragudnom kéne Blakere, de most valahogy nem tudok. Nem csinált semmit, nem ütött vissza. Nem ütötte meg a bátyjám. Elmondhatatlanul hálás vagyok ezért.
Hihetetlen, hogy újra felbukkant az életemben.
Ő olyan, mint egy bumeráng. Nem tudom elég messze dobni, mindig visszajön.
Ismét sírnom kell. A szemem elé került a kép, ahogy Zane levág egyet Blakenek. Ahogy kiabálja azokat az emlékeket, amiket soha nem akarok hallani.
Pontosan emlékszem arra az estére, amikor ezek történtek.
Nagyon csúnyán összevesztünk Blakekel. Az egész abból indult ki, hogy én miért vettem mélyen dekoltál pólót de teljesen máshol lyukadtunk ki a végére. Megbeszéltük, hogy akkor vége, szakítunk de mégis együtt mentünk el abba, a rohadt buliba.
Én csak két sört ittam, végig Blaket kerestem a szememmel de sehol nem találtam. Benéztem az egyik szobába, ahol felelsz és merszeztek. Az időzítésem pont akkorra esett, amikor az az utálatos vörös buta bige megcsókolta. Megláttam és egy világ összedőlt bennem. Az összes szavát hazugságnak éreztem, miszerint csodálatos vagyok és pótolhatatlan. Hogy mekkora törés ez egy ember életében? Az az érzés, ami akkor belém hasított. De akkor is arra gondoltam, hogy bennem van a hiba, hogy én nem vagyok elég, hogy kevés vagyok annak, akit mindennél jobban szeretek.
Elengedték egymást a lánnyal és rám nézett. Én akkor már sírtam és kirohantam a szobából. Elfutottam és bezárkóztam egy másikba. Hallottam a dörömbölést de nem foglalkoztam vele. Szörnyen éreztem magam. Falnak döntöttem a fejemet és sírtam. Hatalmas ütésrr lettem figyelmes, megfordultam és láttam Blaket, ahogy egy óriási lyukat ütött az ajtóba, hogy belülről kinyissa.
Sokszor csinált ilyeneket de tudtam, hogy engem sosem bántana.
Elém lépett de nem néztem rá. Azt kiabáltam, hogy nem érdekel mit mond, hadonásztam jobbra balra, semmi kedvem nem volt meghallgatni. Ekkora elkapta a kezemet és nagyot szorított rajta. Napokig ott volt a helye a karomon. Azt harsogta, hogy hallgassam meg. Ekkor lépett közbe Zane, aki akkor még Blake legjobb barátja volt. Kiszabadítottam magamat Blake szorításából és kirohantam a lakásból.
Akkor láttam őt utoljára. Egészen pár nappal ezelőttig.
Akkor döntötte el Zane, hogy elrángat a Chicago Universityre, ahol ő is tanul. Baromi hálás vagyok neki, hogy akkor ott volt nekem. Úgy, ahogy egyébként egész életünkben csak egymásra számíthattunk. Körübelül tizenhárom éves korom óta. A családi tragédia mindenkit megrázott.
Azóta ő a megmentőm és tudom, hogy most is csak a jó szándék vezérelte de ezt akkor sem kellett volna megtennie.
Ez a másfél év sok mindenben megerősített, tulajdonképpen mindenben.
De hogy most mi lesz? Mi lesz ezek után? Hagyhatom Blaket az életemben? Mi a biztosíték arra, hogy nem fog újra bántani?