Hagyjatok boldognak lenni

Huszonhatodik rész: Nehéz dolgok ezek

-Mit fogsz mondani nekik?- pislogott rám Rodney miközben az autópályán száguldoztam.
-Fogalmam sincsen.- doboltam a kormányon és kattogtam az anyámmal való találkozás miatt.
Kismillió éve nem láttuk egymást és igazság szerint nem is állok készen arra, hogy szembe nézzek vele.
Egy bizonyos pontig csodálatos gyerekkorom volt. Soha semmi probléma, sport, boldog család, sok nyaralás. Bárki összetette volna a kezét azért az életért, ami nekem volt.
Szüleim sikeres vállalkozást vezettek, apukám egy ismert cég élén állt, anyukám elismert író. Tökéletes élet adatott meg de egy borzasztó tragédia mindent tönkre tett. Utáltam hazajárni, utáltam a szüleimmel lenni, ők is utáltak minket, elzüllött társaságba kavarodtam, megismerkedtem Blakekel és az életem szépen lassan zuhangatott a mélybe, amire én tényleg csak akkor eszméltem, amikor Blake a betört ajtó előtt állt és féltem.
Akkor kellett rádöbbennem, hogy a lehető legrosszabb úton járok.
Zane volt az, aki végig velem volt. Tartotta bennem a lelket és ő rángatott ki Indianapolisból.
És most mit csinálok? Ismét Indianapolis fele tartok és érzem, hogy egy nagyon csúnya dolog van készülőben, amit senki nem akar.
-Kell ropi?- zökkentett ki Rodney a kavargó gondolataimból.
-Nem, köszi.- utasítottam vissza mert, egy falat nem tudna lemenni a torkomon.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy Rodneyt a barátaim között tudhatom. Nem kérdez, nem csesztet, egyszerűen csak mellettem van, felvidít és megért.
-Kár, pedig anyám csinálta.- ropogtatta a kis pálcákat.
-Ááá, Suzy akkor most nagyon utálna, ha tudná, hogy visszautasítom a kajáját.- mosolyogtam.
-Hát amúgy igen. Most a szemedre kéne hánynom, hogy ezt mégis, hogy mered.- szívta a vérem.
-Szörnyű ember vagyok.- ráztam a fejemet.
-Az vagy, de legalább több marad nekem.- kapott be egy újabbat a szájába.
-Na szép.- sóhajtottam.
-Hallgassunk már valami zenét.- nyomta be a rádiót.
"Is someone getting the best, the best, the best, the best of you?"
Csendült fel a Foo Fighters méltán ismert dala.
-Na ezt biztos nem hallgatjuk!- nyomtam át reflexből az operára.
-Mert? Ez tök szám!- nyomott vissza mellőlem.
-Nem akarom hallgatni az exemmel való közös számot! Így is kés van a szívemben, nem kell még, hogy meg is legyen forgatva!- állítottam át az operára.
-És akkor most tényleg operát akarsz hallgatni egy órán keresztül?- vont kédőre Rodney és zavartan a sötét barna hajába túrt.
-Nem mindegy neked? Úgy sem érted a szövegeket!- vágtam vissza neki és teljes röhögésbe fulladt a beszélgetés.
Indianapolis fele közeledve egy hatalmas súly nehezedett a szívemre és éreztem, hogy nem ez életem nagy döntése.
-Sophie, csak arra kérlek, hogy okosan, jó? Félek, hogy kicsit sok lesz ez neked.- simította meg a karomat Rodney.
-Szerintem könnyen túl fogom élni.- vontam vállat.- Anyu már annyira nem hat meg.
-De mégis anyunak hívod.- bicentett felém.
-Tudom.- sóhajtottam nehezen.