Hagyjatok boldognak lenni

Huszonkilencedik rész: A családi kör

Hihetetlen, hogy egy tó meg egy stég mennyire meg tud nyugtatni. Mennyire el tudom engedni magamat és itt tudok csak igazán tisztán gondolkodni.
-Itt a telód! Kerestek egy páran!- dobtam mellém a mobilomat Rodney és leült mellém egy csomag chipsszel.
-Ohh, el is felejtettem, hogy szó nélkül léptem le.- vakartam a szőke tincseimet.
-Nem gáz. Engem is kerestek. Mondjuk csak a bátyjád meg Maxim, úgyis téged kerestek csak rajtam de gyanítom, hogy rájöttek, hogy együtt léptünk le.- csámcsogta a nasival a szájában.
-Zane hét, Maxim öt, Blake hat és Jade egy.- sóhajtottam.- Nem is tudom melyikkel kezdjem.
-Szerintem még sötétedés előtt döntsd el.- mutatott fel az égre. A nap valóban kezdett már lemenni és időközben a nagyszüleim is haza értek.
-Najó, éhen halok.- raktam zsebre a mobilomat.- Tuti van itt valami kaja!- pattantam fel és beindultam a házba.
- Itt akarsz éjszakázni?- meredt rám kérdőn Rodney a hatalmas barna szemeivel.
-Hát, igazat megvallva, nincsen sok kedvem vissza menni most Chicagoba, akármennyire is meglepő, de most jó itt Indianapolisban, vagyis inkább ezen a telken.- magyaráztam.
-Akkor maradunk!- előzött meg és a házba sietett.
-Köszi, hogy velem vagy!- kiabálom utána de már neki is csak a kaján jár az esze.
-Csókolom Sophie nagyszülei! Éhes az unokájuk és a proli barátja, aki most befurakodik az éjszakára!- kiállt Rodney vidáman és engem is megnyugtat most a jelenléte. Legalább egy ember, aki mindig tud józanul gondolkodni.
Mamáéknál egyszerűen nyugodt a légkör, harmóniában élnek egymással csaknem negyven éve. Belegondolni is hihetetlen, hogy egy emberrel éled le az egész életedet. Aki a szerelmed, aki a legjobb barátod, aki a társad mindenben, ez számomra mindig is egy olyan felfoghatatlan kategóriába tartozott.
Végig nézve a házukon, a kerten. Ezt ők mind együtt hozták létre, egymással. Ez egy annyira felemelő dolog lehet, főleg az, hogy mai napig szeretik egymást pedig annyi minden történt velük is. Ez baromi csodálatos.
-Aaa Nagyi! A húslevesed még mindig felsőfokú!- dobtam a szalvétát az asztalra és jóllakottan dőltem hátra.
-Ezért is szeretem az öreganyádat!- nevetett Papa.
-A nénikéd az öreg!- szólt vissza Nagyi a konyhából fennhangon.
-Istenem!- nevettem el magam.
-És egyébként mi járatban erre fele?- kérdezte papám Rodney felé fordulva és a jókedélyem is alább hagyott.
Rodney habozva rám pillantott és kereste a szavakat.
-Hát az úgy volt, hogy..-vakarta a fejét kínosan.
-Anyáméknál voltunk.- böktem ki egyszerűen.
-Micsoda?- esett ki Papa kezéből a kanál.
-Tessék?!- jelent meg Nagyi is az étkező ajtóban.
-Anyádnál?- hökölt hátra Papi.
-Igen.- feleltem kimérten.
-És mi volt?- ült le köreinkbe a mamám kíváncsian.
-Hát most itt vagyunk.- tártam szét a karomat.- Szóval egyet tippelhetsz.
-Ahh Sophie drágám!- tette Mama a kezét a combomra.
-Túlélem.- tettem a közönyöset miközben éreztem, hogy a lelkemre egy újabb hatalmas súly nehezül.
-Rodney fiam! Nagy fába vágtad a fejszéd azzal, hogy most itt vagy!- bólintott elismerően Papa a haveromra.
-Nekem ez semmiség.- felelte halkan Rodney és éreztem, hogy most ki akar maradni ebből a diskurálásból.
-Nézd, Kicsim! Nem tudtam, hogy hogyan kéne elmondanom, ezért sem akartam szólni még róla! Azt hittem, hogy nem fogod megtudni!- kezdett Nagyi heves mentegetőzésbe.
-Nyugi, Mama! Nem neked kellett volna szólni! Amúgy sem vagyok kíváncsi erre a képmutató bagázsra.- pöfögtem.
-Ne mondj ilyen a szüleidre!- szólt közbe Papa is.
-Miért? Nem azok?- kérdeztem vissza.
Néma csend telepedett az asztal köré és mindenkinek cikáztak a gondolatai. Mama kétségbe volt esve, Papán is észre vettem az aggodalmat, én totál kivoltam a szüleimre, Rodney meg csak próbált higgadt maradni mert pontosan tudta, hogy azzal teszi a legjobbat, ha hagyja, hogy kidühöngjem magam.
-Felmegyek aludni.- indultam el.