Hagyjatok boldognak lenni

Huszonegyedik rész: (Blake szemszöge) Az éjszakai stég

Leparkoltam Sophie nagyszüleinek a háza előtt.
-Itt van a kocsija.- motyogtam magamban és éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben verni kezd. Megtaláltam, akkor még van esély, nem igaz?
De mégis mit mondjak neki? Mondjam, hogy bocsánat? Azt annyiszor mondtam.
Mi van ha azt akarja, hogy inkább ugorjak a tóba? Úgyis megtenném.
Hamar erőt vettem magamon és kiszálltam a kocsiból. Igyekeztem a lehető legcsendesebben motoszkálni, mert nem szeretném oly sokadjára is felverni a szomszédokat.
Az őszi hűvös szinte egyből megcsapta a piától ázott arcomat és kissé józanítóan hatott.
A kapu már nyitva állt, úgyhogy nem kellett átmásznom a kerítésen.
Egy hosszú füves út állt előttem de eszembe nem volt meggondolni magamat.
Éreztem, hogy belülről mardos a fájdalom de ez vitt előre. Meg akartam mutatni Sophienak, hogy én igenis akarom őt, minden egyes porcikámmal arra vágyom, hogy reggel kisimítsam az arcomból a puha kis tincseit, hogy átöleljem főzés közben, hogy magamhoz szoríthassam miközben gyökér alakok stírölik őt az utcán és, hogy elvesszhessek abba a csodálatos szempárba, ami minden alakalommal megbabonáz.
Teljesen átvették ezek a gondolatok az uralmat a fejemben és szinte futva tettem meg a stégug az utat.
Miért ilyen rohadt hosszú ez az út?
Nem is figyeltem az orrom elé, csak azzal törődtem, hogy odaülhessek mellé és megöleljem.
Megtorpantam.
Most tűnt csak igazán valóságosnak.
Hason feküdt és egyenletesen lélegzett, az arca a part felé nézett, a haja kócosan lógott le a hátára.
Már ez a látvány is megbabonázott.
Óvatosan leindultam a stégre és az első léc azonnal megnyikorgott alattam.
-Basszus már!- káromkodtam suttogva. Sophie riadtan felém kapta a fejét és a tekintetéből az ijedség látszódott. Az arcáról teljesen lefolyt a smink és két kisírt szempár nézett vissza rám.
-Blake?!-pattant fel pillanatok alatt. Zavartan igazítgatni kezdte a ruháját meg az arcát de szerintem semmi szükség nem volt rá.- Mi..minek vagy itt?- dadogta zavarában.
-Téged kerestelek.- vágtam rá egyből.
Tíz milliót tettem volna arra, hogy valami epés megjegyzéssel reagál, ahogy általában teszi de meglepőmódon semmi ilyen nem történt.
-Tök jó.- sziszegte.
-Baszki, Sophie!- tettem meg a maradék két lépcső fokot egy lépéssel majd egyből magamhoz öleltem, amilyen szorosan csak tudtam.
-Blake..-nyöszörögte. Tudtam, hogy nem fog visszaölelni, ezért kihasználtam ezt a néhány másodpercet és jó mélyen szipantottam be a haja illatát.- Engedj el kérlek!- kérlelte remegő hangom. Elengedtem.
Néma csend ülepedett kettőnkre. Ő nem tudta miért vagyok itt, én meg nem tudtam, hogy hol is kezdjek bele a mondandómba.
Sophie időközben keresztbe tett lábakkal leült a stég szélére és onnan vizslatta a nyugodtan hullámzó vizet.
-Sophie..-vettem erőt magamon.
-Köszönöm!- suttogta elfolytott hangon.
-Mit?- lepődtem meg. Szétcsesztem az életét, mit köszön meg?
-Azt, hogy nem ütöttél vissza Zanenek.-pillantott felém. Egyből helyet foglaltam mellette.
-Jogosan kaptam.- vontam vállat.
-De megtehetted volna, hogy megütöd és te általában visszaütsz.- nézte ismét a vizet.
-Ugye tudod, hogy azért tettem így, mert ő a te bátyjád?- méregettem az arcát.
-Nem érdekel miért cselekedték így, de köszönöm.- felelte ridegen és láttam, hogy egy újabb könnycsepp legurul az arcán.
Most kéne belekezdenem a monológomba, ugye?
-Nézd!- nyúltam a táskámért is kikaptam belőle Sophie kedvenc sütijét.- Gondoltam feldobna.-tettem az ölébe és reménykedtem a pozitív reakciójában.
Egy darabig vizslatta a csomagolását, amíg meg nem szólalt.
-Nem eszek már ilyeneket.- sóhajtott.
-Tessék?- bukott ki belőlem.- Mi az, hogy nem eszel ilyet?
-Hízlal, nem egészséges, tele van cukorral meg tartósítószerrel.- magyarázta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
-Most ez komoly?- hököltem hátra.- Mióta érdekel téged, hogy hízlal?- ragadtam meg az első szavát.
-Amióta egy nálam húsz kilóval könnyebbel és vékonyabb derekúval láttalak smárolni a szobában.- bökte ki.
Nem. Hiszem. El.