Hagyjatok boldognak lenni

Harminchetedik rész: Dühös kamaszok

Magam sem tudom már, hogy mikor voltam utoljára baseball meccsen az egyetemi éveim alatt, viszont ezek szerintem sosem változnak.
Sosem voltam akkora rajongója a sportnak, ellenben Maximmal és Rodneyval, akik élnek s halnak ezért a játékért, ezért hála nekik, valamelyest konyítok hozzá és régebben jártam velük.
A lelátók már kezdtek tömve lenni, amit szórakozó egyetemisták foglaltak el.
-Itt jó lesz?- baktattam fel az utolsó sorba, ahol alig ült egy néhány első éves lány.
-Aha, mondjuk.- tömte magába már a popcornt  Rodney, amit útközben vettük a büfében.
Maxim egyből levágódott a lányokhoz közelebb eső oldalra, őt követtem én majd végül Rodney akit, tényleg csak a popcorn érdekelt.
-Régen mennyit jártunk ki.- csodálkozott rá Maxim.
-Összes meccsen törzsszurkolók voltunk.- kontrázott rá Rodney.
-Ja, aztán most meg azt sem tudom kikből áll a csapat.-hunyorogtam a távolba.
-De szerencsére a pompon lányok a régiek!- röhögött össze Maxim és Rodney és bőszen legeltették a szemüket a piros szerelésben ugráló lányokon.
-Menni kéne megint valami jó kis egyetemi buliba.- filózott Maxim nekem meg egyből bevillant a legutóbbi, amikor a bátyjám jól képen törölte Blaket.
-Én gyorsan elmegyek mosdóba!- pattantam fel a semmiből és jobbnak láttam ha én most nem idézem még jobban fel azt az ominózus estét, mert csak elkapna a hányinger és a hasgörcs.
Végig baktattam a közönség közt sűrűn bocsánatot kérve és a mellékhelyiséghez érve örömmel konstatáltam, hogy nem áll a sor, mint régen.
Belépve az ajtón a tükörrel találtam magamat szembe és egy lánnyal, aki a földön kuporogva zokog.
Szerintem nem tűnt fel neki, hogy rajta kívül más is tartózkodik a helyiségben, így volt időm végig gondolni, hogy vajon odamenjek hozzá és rákérdezzek a bajára, vagy inkább hagyjam az egészet.
Természetesen az előbbi mellett döntöttem, mert az ilyen esetekben fájdalmas módon szorul össze a szívem.
Újra belenéztem a tükörbe és hatalmasat sóhajtottam.
-Szia!- hajoltam le a síró lányhoz és, ahogy megsimítottam a karját egyből összerezzent.
Vörösre sírt szemeit felém emelte, hogy szembe nézzünk egymással. Az arcra piros volt a sok sírástól, a haja kócosan állt és nagyon csapzott volt az összkép.
Másodpercekig bámultuk egymást némán, majd két szipogása közt megszólaltam.
-Tudok valamiben segíteni?- pislogtam rá segítően. Ő csak némán vizslatott és a tekintetében egy pillanatra megláttam magamat.
Én is zokogtam a gimis mosdóm padlóján és hozzám marhára senki nem jött oda.
-Mi a francot akarsz?- bökte nekem oda harsányan. Huhh.
-Gondoltam ha már itt ilyen elhagyatottan ülsz a hideg kövön, akkor legalább ne legyél egyedül.- válaszoltam neki elengedve az epés megjegyzését.
-Nem vagyok elhagyatott.- kuporodott össze még jobban.
-De, Aranyom. Marhára annak tűnsz.- veregettem meg a vállát.
-És akkor mi van?- pislogott rám szúrós tekintettel.
-Inkább fújd ki az orrod!- szedtem elő a zsebemből egy csomag zsebkendőt.
Ő csak némán elvette.
-Akarsz beszélni róla?- kérdeztem egy kis idő elteltével, amikor már úgy láttam, hogy kezd megnyugodni.
-Semmi közöd hozzá!- állt belém ismét és a fejét a csempének döntötte.
Ekkor volt alkalmam jobban végig mérni.
Majdnem biztos voltam benne, hogy egy kamasz lány kuporog előttem. Barna haja egy hanyag copfban pihent a fején, erős barna szeme volt, a nyakán több helyen szívás folt és az öltözködése is elég lázadónak tűnt. Fekete pulóver, szürke nadrág és egy szanaszét rúgott fekete Martens bakancs, ugyanolyan mint az enyém, csak más színben.
Ismét sóhajtottam.
-Sophie vagyok.- mutatkoztam be és végre felálltam, mert totál beállt a derekam a görnyedéstől.
-Lisa.- nyögte ki némi várakozás után.
-Nos, Lisa. Lehet, hogy semmi közöm hozzá, de te nagyon úgy tűnsz, hogy senkid nincsen, akire számíthatnál ebben a helyzetben.- támaszkodtam neki a kézmosónak összefont karokkal.
-Nem tudhatod.- nyújtotta ki rövidke lábait.
-Mennyi idős vagy?- kérdeztem kíváncsian.
-Tizenhat.
-Azta.-hűltem el. De fiatal.
-Ja.- mormogta szigorú tekintettel.
-És, hogy kerülsz ide? A gimnázium padját kéne koptatnod és a haverjaiddal lógni a parkban nem pedig egy egyetemi wc-ben sírni.- mértem végig ismét.
-Ide vetett az utam.- vont vállat.- De mégis mi közöd hozzá?! Azt csinálok, amit akarok!- kiabált éles hangon.
-Én segíteni akartam, hogy beszélj valakivel, hátha jobb lesz, de ha nem igényled a társaságomat, akkor megyek is!- indultam meg az ajtó irányába, mert tudtam, hogy totál felesleges lenne leállni vitatkozni egy lázadó kamasszal.
Már vágtam is ki magam előtt az ajtót, amikor megszólalt.
-Várj!- szólt utánam.
-Mi az?- néztem hátra.
Felállt és elém lépett. Majd egy fejjel alacsonyabb volt és tényleg magányosnak látszott.
-Baromi nagy hülyeséget tettem. Segítened kell!- nézett rám kérlelően és egyből eltűnt az a makacs és dühös lány, aki két perce el akart küldeni az anyjába.
-Figyelek.