Hagyjatok boldognak lenni

Kilencedik rész: Önkontroll

A vasárnap egy szempillantás alatt elrepült pedig jóformán csak Jadedel punnyadtunk a tévé előtt és tömérdek mennyiségű szennyt műsort néztünk.
Pont ezért volt nehéz szembe nézni a hétfővel ugyanis ez azt jelentette, hogy megkezdődik a második évem az egyetemen.
Tavaly sem izgultam és most sem kifejezetten aggódtam túl. Az első napokban mindig a túlélésre hajtok.
-Sophie! Igyekezz már!- dörömbölt Jade a zárt fürdőajtón.
-Egy perc!-kiáltottam vissza negyedjére.
-Ezt mondod ezer éve!- folytatta a verést.
-Pill!-makogtam és még egy gyors pillantást vetettem a sminkemre. Örömmel nyugtáztam, hogy ezzel az arcra ki lehet menni utcára és nem fogom esztétikailag szennyezni a környezetet.
-Én nem készültem ennyit az esküvőmre, mint amennyi időt te töltesz reggelente a fürdőben.-viharzott be mellettem a helységbe, amikor kinyitottam.
Az idő borús volt és hatalmasakat dörgött az ég. Kénytelen voltam felkapni egy túlméretezett bordó pulcsit, egy fekete farmert illetve a Martens bakancsomat. Az öltözékemre általában kevesebb figyelmet fordítottam, mint az arcom tökéletesítésére de hát mindenkinek van egy gyengéje,nem?
-Elmentem!-kiáltottam Jadenek a lakás végébe, aki csak egy halk morgással válaszolt.
Hatalmas forgalom volt a városban és olykor csak lépésben lehetett haladni a főutakon.
-Menj már anyádba'!-kiáltottam az elém bevágó Volvonak, aki úgy gondolta, hogy szabálytalankodik egyet és a semmiből átsorol elém. Lehet kicsit trágár sofőr vagyok de itt Chicagoban határozottnak kell lenni.
Mielőtt még a campusra mentem volna, beugrottam a Candy Cafébe, ami történetesen a második munkahelyem. Itt dolgozom hetente kétszer és ha nem is munka miatt jövök, akkor is ide szoktam beugrani egy jó kávéért.
-Sziasztok!-intettem két kollegámnak, akik a reggeli hajtás miatt teljesen el voltak havazva. Átérzem, aki a CU-ra jár, az általában itt kávézik.
-Sophie! Csá! Rég láttalak! A szokásosat,ugye?- üdvözölt vidáman a kedvenc kollégám, Brody és már pötyögte is a mandula tejes latte rendelésemet.
-Uncsi volt nélkülem ez a két hét, mi?- mosolyogtam.
-Sosem az igazi!-mosolygott. Brody iszonyat kedves srác, néha már túl kedves is de mindig meg tudtam tartani vele a két lépés távolságot.
Átvettem a kávémat és rohantam is a campusra, mert sikerült egy kis késést felhalmoznom.
-Elnézést! Bocsi!- sasszéztam a sok gólya között, akik még nem ismerik az itteni járást.
Éppenhogy felértem a másodikra, amikor a telefonom csörögni kezdett.
-Mondjad, Cody!- szóltam bele és közben a szememmel az ötöst termet kerestem.
-Az új épületben van a társadalomismeret!-mondta mintha megérezte volna, hogy nem találom magamat.
-Milyen új épület?- értetlenkedtem. Új épület?
-Ahova az IAU diákjai vannak. Itt vagyok már a teremben! Foglalok helyet!- nyomott ki. Na szuper, újabb tíz perc lépcsőzés.
Tényleg siettem, ahogy tudtam és lihegve léptem be az új épületbe, amiről Cody beszélt.
Az aulát ellepték az áthelyezett művészetisek. Mindenki kezében volt valami. Vagy kamera, vagy rajzmappák, vagy agyagedények(?). Miért jár valaki agyagedénnyel egyetemre?
Marha fura fazon volt mindegyik és nem volt könnyű átverekedni magamat a tömegen, ráadásul egy ismerős is feltartott.
-Sophie! Szia!- állított meg Maxwell. Ó bakker.
-Maxwell! Helló!- hebegtem zavartan. Kicsit még mindig kínosan éreztem magamat a boxtermes incidens után.
-Minek vagy itt?- nézett kérdőn.
-Mondjuk, mert itt lesz órám?-mondtam, mert mi másért lennék itt.
-Ross! Gyere már!-kiáltotta egy nagyon ismerős hang mögüllem.
-Várjál már, Palmer!- intett. Blake Palmer. Ösztönösen hátrapillantottam pedig nem kellett volna. A tekintetünk egyből találkozott. Sokkal közelebb volt, mint két napja a Burgerben. A szemem szinte szikrákat szórt és próbálta állni a tekintetem. Önkontroll, Sophie, önkontroll. Mondogattam magamnak.
-Sophie, ő itt Blake.- mutatott be az "idegennek". A kezem ökölbe szorult és még mindig Blaket szúrtam. Nem tudom, hogy hogyan képes egyáltalán a szemembe nézni. A helyében rég elástam volna már magamat olyan mélyre, hogy senki nem találjon meg.
-Blake, ő itt Sophie.-folytatta Maxwell. Fogdd már be!
-Tudom.- szólalt meg Blake. Aztarohadt. Ezer éve nem hallottam a hangját. A harcias magabiztosságom mintha megingott volna a gombóctól a torkomban.
-Ismeritek egymást?- húzta fel a szemöldöket Maxwell rosszalóan. Szerintem sejtette, hogy itt valami nem oké.
-Jobban ismerem, mint hinnéd!- fúrta mélyen a tekintetét a szemembe.
-Nem ismersz te senkit!- szúrtam vissza majd pillanatokkal később elviharzottam az órámra .