Festék és Bakelit || ✅

[PROLÓGUS]

- Ma meg fogja kérdezni szerinted? - nem volt ebben a mondatban sem alany, sem tárgy, mégis pontosan tudtam, hogy mire és kire érti a kérdést Alex. Vettem egy mély levegőt, majd nyeltem egyet és elfordultam az öcsémtől.

Azt hiszem, ez a legnehezebb dolog a nővéri pozícióban: sosem szeretném mutatni a testvéreimnek, hogy én is ugyanúgy aggódom és félek, ahogyan ők. Azt szeretném, hogy tudják: Aurora az, aki magabiztos, határozott, és akihez bármikor jöhetnek, bármi baj is van a kis elcseszett életünkben.

Talán ez az élet értelme? Törődés?

- Mindig megkérdezi. Ezért megyek érte én - zártam le a témát röviden, beszélgetésünket pedig hála az égnek meg is zavarta Alex telefonja és a Messenger tipikus hívásjelző csengőhangja. - Corin?

- Igen - hadarta az öcsém, majd felvette a telefont és kivonult a konyhából.

Egyik pillanatban még leégeti a csirkét és a fél házat, másik pillanatban pedig már vörösre szineződött pofikkal beszélget az új legjobb barátjával, akibe elég nyilvánvalóan bele van habarodva. Azóta sokkal boldogabb, hogy Corin az életében van, de persze ha én ezt kijelentem, mint egy igen szemfüles kívülálló, akkor menjek a fenébe, és csak azért gondolom így, mert hogy nem hiszek a fiú-lány barátságban. Ez igaz, de lényegtelen.

A szerelem lenne a válasz? Az a felszabadítóan csodálatos érzés, amit egy egyén ad egy másiknak? A tűz, a szenvedély, a bizalom, a hűség? Fogalmam sincs. Sosem voltam még szerelmes.

Persze, drága Adam Carter ha ezt hallaná, összetörném szívét-lelkét, de ha az igazság vonalán szeretnék maradni, akkor muszáj bevallanom, hogy nem voltam szerelmes belé - nem éreztem tűzt, nem éreztem szenvedélyt, és felé irányuló bizalmat sem. Egy ember volt, akire ha visszatekintek, ugyanúgy egy egyszerű embert látok. Nem exbarátot, nem egy olyan személyt, aki hiányzik az életemből, csak egy embert, akit tizenhét évesen barátomnak neveztem. Ennyi.

Nem éreztem úgy, hogy ő lenne életem értelme, nem érzem úgy, hogy bármi is lenne életem értelme jelenleg. Van értelme egyáltalán?

Mikor nyolcat ütött az óra, felkiabáltam a már szobájában tartozkodó Alexnek, hogy elmentem Judyért, majd magamra húztam a kabátomat és kiléptem az ajtón. December elejéhez híven már sötét volt, a leheletem látszott a hideg levegőben és már érezni lehetett, hogy bármelyik percben leeshet az idei év első hava. Átkoztam a napot, mikor Judy beiratkozott arra az istenverte balettórára, de igazából csak azért tettem, mert hideg volt és fáztam - valójában örültem annak, hogy táncol, mert élvezi és szereti csinálni. Bármit megteszek azért, hogy boldog legyen, és ha ez az, amitől boldog lesz, akkor akár mínusz húsz fokban is elsétálnék érte minden egyes nap, éjjel kettőkor.

A balettóra a város másik oldalán, egy picurka tornateremben folyt minden péntek délután fél héttől fél kilencig véleményem szerint nevetségesen drága áron, de hát ez legyen a legkevesebb. A kiábrándítóan teletömött busszal kellett utaznom a városközpontig, onnan pedig metróval egy kellemetlen tizenöt percet a táncteremig. Szerettem tömegközlekedni, de a sötétség sötétjében nem mindig élvezem űzni ezt a tevékenységet, mit ne mondjak.

A húgom már kint várt a többi gyerekkel a bejárat előtt, óriási tütüje kilátszott rózsaszín kabátja alól - sóhajtottam, de nem mondtam semmit, hiába regélem minden egyes alkalommal el neki, hogy vegye át a cuccát, mire jövök érte, hogy ne késsük le a metrót.

- Mielőtt megszólalnál - kezdte Judy felém mutatva tenyerét -, leöntöttem teával a farmeromat, és nem akarom átvenni, mert teaillata van.

- Szuper, Judy, akkor szerezz helyette egy tüdőgyulladást - szarkasztikus mosolyt biggyesztettem a húgom felé, majd kinyújtottam a kezemet felé, ő pedig egyből meg is fogta azt. Tíz éves még csak, de úgy veszekszem vele, mintha tizenöt lenne. - Milyen volt a tánc?