fagypont felett » loki odinson

22.

Elfehéredett arccal bámultam az ölemben fekvő fejre. A sikításom messzire visszahangzott a hosszú folyosón, egyre csak azt az átkozott nevet suttogva folyamatosan. A szívem szaporán dobogott a torkomban, a mellkasom pedig gyors ütemben emelkedett. Egyre csak a férfi kifejezéstelen arcát bámultam lesokkolódva, a félelem teljesen magába kerített. Nem tudtam levenni a szememet az oly ismerős vonásokról, és az üveges tekintet mintha egészen a belém látott volna.

Felvillant előttem az alkalom, amikor először találkoztunk, és az emlék még mélyebbre fúrta a szívemben szorító tüskét. Az arca alig változott az alatt az öt év alatt, a mai napig nem tudom feledni azt, amikor az iskolából hazatartva egyszerűen kipattant a fényes, méregdrága autójából, és rám mosolyogva szóba elegyedett velem, mintha csak véletlenül arra járt volna. Pedig nagyon is engem keresett.

Sűrű patakokban kezdtek lefolyni a könnyek az arcomon, remegő kézzel simítottam végig a férfi szürke arcán. Egy szörnyeteg vagyok. Egy gyilkos szörnyeteg. Hogy tehettem ezt? Nem is érdekelt, hogy hogyan került ide, és miért akart engem megölni. Nem számított. Egy dolog kavargott a fejemben, kiűzve minden racionális gondolatomat. Egy gyilkos vagyok. Egy Bosszúálló gyilkosa.

Az első könnycseppen lassan lecsöppent a férfi homlokára, és lassan végigfolyt az arcán, egészen rá a kezemre. Éreztem, hogy a nadrágomat valami nedves áztatja át, és rögtön tudtam, hogy az áldozatom vére az. A vér, ami miattam ömlik ki az élettelen testből. 

- Nem érdemli meg, hogy megsirasd - szólalt meg mögöttem egy ismerős hang, ám én továbbra sem tudtam levenni a szemem az üveges tekintetről.

- Mi tettem, Loki? - suttogtam elcsukló hangon.

A férfi sebeiből egyre nagyobb vértócsa folyt szét a fényes fehér padlón, átáztatva a sárga ruhámat, de ez egy percig sem érdekelt. Gyilkos lettem, viseljem magamon minden jelét. Mégis, a forró vér jobban marta a bőrömet, mint bármelyik sav. Hogy voltam képes pont őt megölni?

- Amit kellett - mondta a Loki halkan, és egy lassú léptekkel indult meg felém.

- Nem, nem kellett volna megtennem - zokogtam el-elakadó hangon - Stark nem ezt érdemelte volna - simítottam végig a könnyeimtől nedves, elfehéredett arcon.

- Már ha ő lett volna - lépett mellém, lepillantva az ölemben heverő holttestre.

- Mire célzol? - szorult bele a levegő a tüdőmbe, és végre megszabadulva az élettelen tekintet rabságától, felnéztem a mellettem ácsorgó társamra.

Ő csupa lenézéssel és szánalommal mért végig, de mintha megcsillant volna a szemében egy apró büszkeség. Nekem azonban ez a büszkeség mindennél jobban fájt. Remek, ezzel sikeresen beléptem a gyilkosok klubjába, csak gratulálhatsz magadnak, Hazel. A Kapitány büszke lenne rád...

- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy a bádogembert szúrtad le? - nézett mélyen a szemembe lekicsinylő tekintettel, és hangosan felkacagott.

A dühtől a szemembe gyűlt könnyfelhővel kaptam el róla a tekintetem, és a véráztatott tenyere ökölbe szorult. Mit tart ezen olyan viccesnek? Gyilkos lettem, Asgardban ezt így szokás megünnepelni? Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Attól még, hogy ő képes mindenkit leszúrni, aki egy rossz megjegyzést tesz rá, attól még én egy embernek oltottam ki az életét. Nem is akárkinek... De akkor mire céloz Loki? Még a könnyeimen keresztül is bármikor felismerném Tony Stark arcát, mégis miről beszél? És ami a legfontosabb, nem hagyná bár abba ezt az idegesítő kacagást?

- Hát te aztán naivabb vagy, mint hittem - csóválta a fejét továbbra is nevetve, majd mikor látta a haragos tekintetem, lehajolva hozzám megsimította a vállamat - Ez csak Skrull volt, Hazel - magyarázta, akár egy kisgyereknek.