fagypont felett » loki odinson

14.

Most, hogy újra magamra maradtam, nem is tudtam igazán, hogy hová menjek. Csak azt tudtam, hogy kell egy kis séta, ahol kiszellőztethetem a fejem. Muszáj volt átgondolnom azt, amit tegnap este Loki mondott a múltamról. Annyira elterelte az utolsó mondata az egész történetről a gondolataimat, hogy most fogtam fel igazán a történetem jelentőségét. Odin tényleg képes volt eszméletlenül tartani évszázadokig? Egyáltalán, én voltam az a lány, aki Asgardban élt hibernálódva? Tényleg az az igazi énem, nem pedig az egyszerű new yorki-i lány, aki odáig van Amerika Kapitányért és a futásért?

Addig-addig bolyongtam a hatalmas épületben a gondolataim rabságában, amíg valahogy ki nem tévedtem az utcára. Azt a színes forgatagot, ami ezen a bolygón kavargott szüntelenül, még mindig nem tudta megszokni a szemem. Az utcán, bárhová is tévedtem, mindig hatalmas tömeg hömpölygött, mintha az emberek sosem fogytak volna el. Már ha embereknek mondhatom azokat a furcsa lényeket akikbe akarva-akaratlanul belefutottam. Bár az is igaz, hogy meglepően sok hasonló ábrázatú alak is szembejött velem, ami igazán meglepő volt, ahhoz képest, hogy egy idegen bolygón voltam. Ha nem figyelek, a tömeg egészen messzire elsodort volna a hatalmas toronytól, de szerencsére úgy kiemelkedett a város látképéből, hogy nehéz lett volna szem elől tévesztenem. Mikor már kezdett fájni a fejem a folyamatos hangzavartól és lökdösődéstől, ami a tömegen belül, úgy éreztem, ideje egy nyugisabb helyet keresem, már ha volt ilyen azon a bolygón. Az egyik rikító limezöld bódé tetejére felhúztam magam, és a szomszédos vérvörös házfalának nekidőlve néztem körül a környéken a színes és édes italomat iszogatva, amit még az egyik árusnál vettem.

Még mindig olyan hihetetlen volt, hogy már a második idegen bolygón járok egy kiismerhetetlen és rendkívül idegesítő istenséggel, egy lila padlizsán nyomában, aki porrá változtatta a fél univerzumot, köztük a családom. Ja, és akik egyébként örökbe fogadtak, merthogy amúgy egy már elpusztult bolygóra születtem, ahol évszázadokig éltem egy növényként egy öregember téves képzete miatt. Ennek nem így kellene lennie... A szüleimmel kellene otthon vacsoráznom és beszélgetnem, nem itt a ezen a a felrobbant konfettis lufihoz hasonló helyen. Ráadásul egyedül... Már kezdtem megbánni, hogy leráztam magamról Lokit, de már tényleg nagyon az idegeimre ment. Muszáj volt egy kicsit kiszellőztetnem a fejem és egyedül lenni egy kicsit, de attól még lehet, hogy egy csöppet durva voltam vele. Végül is, csak segíteni akart... Meg legyilkolni valakit, de ez részletkérdés. Ahogy hátradőltem a színes hullámpalára, arra gondoltam, mit csinálhat éppen. Vajon a gyűrűt keresi, vagy visszament a bárba és magasról szarik az egészre?

Ahogy lehunytam a szemem és megjelent előttem a bár képe, mire rögtön elmosolyodtam. Hát persze, mit is gondolhattam volna? Loki vigyorogva magyarázott valamit a körülötte ülő embereknek, akik erre néha fel-felnevettek. Na, megtalálta magának a saját társaságát ezek szerint...

- Csak nem hiányoztam? - hallottam magam mellett egy kaján ismerős hangot.

A szemem azonnal kipattant, és csodálkozva kaptam a mellettem fekvő Loki felé.

- Hát te meg? - kérdeztem elkerekedett szemekkel - Láttalak téged a... - értetlenkedtem, de Loki csak vigyorogva félbeszakított.

- Ha azt hiszed, úgy vettelek magam mellé, hogy nem tudlak átverni, akkor nagyon tévedsz - mondta rám sem nézve, de egyszerűen nem tudtam hinni neki.

Ugyan már, biztosan ez is csak az egyik illúziója... De, csakhogy megbizonyosodjak róla, fogtam a kiürült üdítős alumíniumpalackot, és hozzávágtam a fejéhez. Vagyis, vágtam volna. Ugyan is, természetfeletti reflexszel elkapta a füle mellett.

- Tudod, sokban hasonlítasz a bátyámra - mondta óvatosan elmosolyodva, és egy szorítással összeroppantotta az üveget, majd elhajította messzire.