fagypont felett » loki odinson

28.

- Megmondanád, hogy mégis hová a fenébe tűntél? - ordítottam rá dühösen - Képes voltál magamra hagyni? Esküszöm, kitekerem a nyakad - sziszegtem fröcsögve.

- Szerinted abban a helyzetben vagy, hercegnő, hogy így beszélj velem? - vigyorodott el Loki.

- Húzz már fel innen, te rohadék, aztán megkapod a magadét! - üvöltöttem torkom szakadtából, megpróbálva a kezeimmel kisöpörni az irgalmatlan menetszél által az arcomba fújt hajamat.

- Nem értem. Talán egy kicsit szebben kellene kérned, és akkor máris kiélesedne a hallásom.

- LOKIIII!!!

Nem tudom elhinni, hogy itt lógok fejjel lefelé egy minimum olyan ezer méter magasan, és legalább kilencvennel száguldó űrhajóról, miközben egy bunkó és végtelenül idegtépő istenség fogja a bokámat, és azt, hogy mindketten lezúgjunk, az egy retkes vajazókés a járgány burkolatára szúrva, ez meg itt képes ezzel húzni engem. Esküszöm, legyen szilárd talaj a lábam alatt, és egyesével tépem ki a fekete hajkoronájának minden egyes szálát.

Loki már vigyorogva nyitotta a száját, hogy visszaszóljon valamit, amikor hirtelen felvillant a tekintete. 

Mielőtt bármit is szólhattam volna, a bokámnál fogva meglendített, majd egyetlen dobással felvágott engem a tetőre. Ezt én komolyan megölöm. Persze ordítottam, mint az állat, és a kezemet magam elé húzva igyekeztem tompítania becsapódásomat az minden bizonnyal acél borításon, és összeszorítva a szemem vártam a fájdalmat.

Ami persze jött, ám koránt sem úgy, ahogy gondoltam. Ugyanis az, amire estem, jóval puhább volt, mint amire számítottam. Meglepődve nyitottam ki a szemem, és akkor vettem észre, hogy egy piros anyagon, pontosabban emberen fekszem. Itt gondolom újra felsikíthattam, de hogy őszinte legyek, ezt már annyira megszoktam, hogy nem is tulajdonítottam neki akkora jelentőséget. Amilyen gyorsan csak tudtam, gördültem oldalra, ötven-ötven százalék volt, hogy a jó irányt választom, nekem pedig sem kedvem, sem időm, sem pedig eszem nem volt ezt végiggondolni. Viszont most az egyszer rám talált a szerencse a talaj nem tűnt el alólam, így rögtön fel is pattantam, előrántva az övemből a késemet.

Ez akár még menőn is nézhetett volna ki, ha nem lógott volna az összes haj az arcomba, amit köpködve próbáltam kisöpörni magam elől. Ez azonban annyi időt pont elvett, hogy a piros ruhás egy szaltóval felállva beletaláljon az arcomba. Már vártam az orrom reccsenését, és az ömlő véremet, de nem tudom, hogy hirtelen ennyire mázlis lettem, vagy mi, de csak a homlokom oldalát találta el, ezzel hátralökve, de nem kiütve engem.

A fenekemre, majd a hátamra esve csúsztam el, miközben próbáltam leszúrni valahová a tőrömet, hogy ne essek le a gépről, amikor valaki lábának ütköztem.

- Ez elég gyászos volt így, hercegnő - hallottam Krinn kaján hangját, amiért legszívesebben eltörtem volna az orrát. Ja vagyis, hopp, az már megtörtént. Micsoda agresszív teremtés lesz itt belőlem...

- Kuss, és segíts - mordultam rá, és hátrasimítva a hajamat felpattantam.

Mikor végre már láttam is valamit, akkor vettem észre, hogy mi is volt Loki tervének, miszerint, hogy feldob engem a gépre, a koncepciója. Ugyanis a piros köpenyes minden bizonnyal a életünket tartó kis tőrt akarta lerúgni, ám én így elsodorva elég időt nyertem ahhoz,hogy Loki is felhúzza magát. Bevallom, nem volt annyira rossz ötlet. De attól függetlenül nem bocsájtok meg neki. Mert beleeshettem volna azokba a bazinagy kardokba is, nem igaz? Kíváncsi lennék, hogy ő mit szólna ahhoz, ha valaki úgy akarná leszerelni az ellenfelét, hogy nemes egyszerűséggel rádobja. Pfff.