fagypont felett » loki odinson

1.

El se tudom hinni, hogy ez történt.

A történtek kínzó lassúsággal peregtek le újra és újra a szemem előtt, mélyen megforgatva a szívem közepébe szúrt tőrt.

Anya és Apa, a két legfontosabb ember az életemben minden előzmény nélkül porrá vált a kezeim között, én pedig itt ragadtam egyedül a sikításoktól és sírástól hangos világban. Fogalmam sem volt, hogy mi történt, legszívesebben felordítottam volna fájdalmamban, de a hangszálaim nem akartak engedelmeskedni.

A vérfagyasztó csendben, könnyes arccal térdeltem a lakásunk padlóján, a gyönyörű sárga szőnyegünkön, amit Anya mindig olyan nagy gonddal tisztított, és mérgesen szidott le, ha a sáros bakancsommal rátrappoltam. Most azonban a rikító, napsárga anyagot egy vékony réteg barna hamu fedte. Remegő kézzel simítottam végig rajta, miközben a szememből egy kövér könnycsepp rácsöppent a csupasz karomra, és lassan végigfolyt rajta, simogatva a bőrömet.

Dermesztő hideg rohangászott a testemen, majd átváltott perzselő lángolássá. A szemem előtt továbbra is csak az az egy pillanat játszódott le, akár egy beakadt lemez, és én semmit sem tehettem.

Máig nem tudom feledni az a rémült pillantást, amivel Anya pillantott rám, és a felém kapott a lassan porrá váló kezével, hogy megsimítsa az arcomat. Ahogy Apa megnyugtatón átöleli, de szemében félelem és végtelen szomorúsággal néz kettőnkre. Éppen nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit nekem, de mielőtt kinyöghette volna a nevem, a számomra oly kedves arc hamuvá vált, és leperegve a kerekesszékre és a szőnyegre omlott darabokra.

A sarkamon ülve meredtem üveges tekintettel magam elé. Magyarázatért sikított minden egyes porcikám, egyszerűen nem tudtam felfogni a történeteket. Miért hagyott itt hirtelen mindkét szerettem, mégis hogyan váltak hamuvá egy szempillantás alatt?

Nem is tudtam, hogy mit csinálok, automatikusan álltam fel, és összecsukló térdekkel léptem oda a nappali díszes kis fiókos asztalához, és kihúzva a legkisebb fiókot, ösztönösen ragadtam meg a kezem ügyébe eső puha anyagot.

Felemeltem az apró, arany viking rúnákkal díszített kis erszénykét, amit a szüleim a nagykorúvá válásom napjára szántak nekem, és nagy gonddal őrizgették. Most értem hozzá először, eddig mindig csak Apa nagy tenyerében szemlélhettem meg. Az anyag puha volt, a könnyes kezem nyomban nyomot hagyott a gyönyörű, barna szöveten. Talán már sosem élhetem meg, hogy ezt négy év múlva a szüleim ünnepélyes nyújtsák át nekem? Rögtön elöntött a bűntudat, hogy elővettem az erszénykét, de a tagjaim ösztönösen csináltak mindent, az elmém még a benne uralkodó káoszban sem tudott eligazodni.

Visszapillantottam a szüleimből maradt porra, és a szemem újra elhomályosult a könnyektől, de ezúttal már féktelen düh is keveredett az elkeseredettségembe. Hogy merészeli bárki is elvenni tőlem őket? Mi jogon foszt meg tőlük ilyen brutális módon? Mit vétettek az én dolgos és aranyszívű szüleim bárki ellen is?

Ahogy kinéztem az ablakon a könnyfelhőmön át, láttam, hogy teljes fejetlenség uralkodik az egész városban. Szirénák vijjogtak mindenfelől, de mindent elnyomtak a kétségbeesett sikítások és a hangos zokogás és üvöltözés, ami még a lakás fojtogató csöndjébe is beszűrődtek. Ki ítélkezik ilyen könyörtelenül bűnösök és ártatlanok felett?

A düh és a pánik erős hullámokban rázták meg a testemet, és teljesen elhomályosították az elmémet. Tudtam, hogy most jött el az én időm. Itt volt a megfelelő pillanat, hogy végre a tettek mezejére lépjek. Hogy ne üljek itt tétlenül. Már rég meg kellett volna ezt tennem, és akkor talán ez sosem történik meg.

Elkaptam a tekintetem a pánik uralta városról, és letérdelve anyám kerekesszékéhez, óvatosan besöpörtem a kis erszénybe a finom port, ami bármikor az ujjamhoz ért, incselkedőn pergett le róla.