fagypont felett » loki odinson

10.

Meghaltam vajon? Mi történt velem? Mi ez a vakító világosság? Ez lenne a Valhalla, amiről Loki annyi mindent mesélt? A fejembe éles fájdalom hasított. Ez viszont csak egyet jelenthet. Élek. Sikerült. 

Nyöszörögve tapogattam ki magam alatt a földet, majd a kezem egy ismerős anyaghoz ért. Loki köpenye... Ahogy hunyorogva kinyitottam a szemem, rögtön elvakított az éles fény. Jotunheimben már hozzászoktam az állandó félhomályhoz és sötétséghez, a szemem könnyezve ellenkezett a világosság ellen. A kezemet napellenzőként használva óvatosan felkönyököltem. A látvány teljesen lenyűgözött. Egy szeméttelephez hasonlatos helyen voltunk, mindenhol roncsok hevertek körülöttünk a szivárvány minden színében. Az égen hatalmas kavaró kapuk voltak szerteszét, amikből folyamatosan hullottak körénk az újabb és újabb roncsok. Tőlünk nem messze egy egészen nagy terpeszkedett, körülette úgy kavargott a szemét akár egy tornádóban, és élénk pirosas szín árasztott magából. A távolban mintha egy város láttam volna, magas tornyok nőttek ki a szeméttel borított végtelen pusztából. Loki mellettem éppen akkor tért magához, amikor én, de őt kevésbé nyűgözte le a környék. Rögtön felpattant, és bosszúsan porolta le magáról a színes szemétdarabokat.

- Mi is egy ilyen kapun estünk le? - pillantottam fel rá a tenyerem alól.

- Miért, szerinted hogy kerültünk ide? - kérdezett vissza.

- És egyébként nehogy azt hidd, hogy megbocsájtottam neked - tápászkodtam fel, és rögtön a sajgó fejemhez kaptam - Megmondtam, hogy nem fogok leugrani egy szakadékba, és ha azt hiszed, hogy engem csak úgy fel lehet kapni, akkor nagyon tévedsz! - hadartam idegesen, de Loki mintha meg sem hallotta volna, a körülöttünk lévő tájat kémlelte - Hé, figyelsz rám te egyáltalán? - kocogtattam meg a vállát felháborodva - Meg is halhattunk volna, miattad! És ráadásul én világosan megmondtam, hogy nem vagyok rá hajlandó, de téged ez akkor sem érdekelt, téged sosem érdekel, hogy én mit gondolok, és még most sem figyel...- magyaráztam egyre feldúltabban, de Loki hirtelen felkapta a fejét, és a derekamnál fogva a földre sodort.

A fejem fájdalmasan csattant neki az egyik roncsdarabnak, és felnyögve próbáltam lelökni magamról Lokit. 

- Ez mégis mi a franc...- -kezdtem volna bele, de a számra tapasztotta a kezét.

- Figyelj rám most nagyon. Ha látod, hogy engem megráz valami, és a földre esek tőle, akkor csináld azt amit én, rendben? - hadarta suttogva, és legurult rólam.

- Hogy mi? - kerekedett el a szemem, de akkor vettem észre, hogy egy űrhajó áll tőlünk nem messze.

Az ajtaja nagy szisszenéssel kinyílt, és egy furcsa alak lépett ki belőle. Egy testesebb nő volt, haját hátrasimítva viselte és a homlokát és az arccsontját érdekes mintájú, fehér festék díszítette, és különös ruhája sárga és fekete színekben pompázott. 

- Topáz! - pattant fel Loki egy pillanat alatt, és mosolyogva üdvözölte a jövevényt.

A nő azonban csak mogorván nézett rá, és lenyomott a kezében egy apró készüléket. Csak annyit láttam, hogy Loki teste elkezd rázkódni, és akár egy bábú esik térdre, majd a földre. Úristen. Igyekeztem elővarázsolni a nem létező színészi tehetségem és a szemétben feküdve rázkódást imitálni. Két színes ruhás ember lépett ki az űrhajóból, és engem a kapucnimnál, Lokit pedig a karjánál fogva felvonszoltak minket a járműre. Óvatosan oldalra sandítottam Lokira, aki azonban nem nézett rám, csak hagyta, hogy az őrök ledobjanak minket a padlóra. A fejem nagyot koppant, néhány percen belül már harmadszorra vertem be. 

Az űrhajó halk szisszenéssel bezárta az ajtajait és halk morgással a levegőbe emelkedett. Loki még mindig nem szólt semmit. Eszméleténél van egyáltalán? Mivel a teste még mindig rázkódott, úgy ítéltem meg, én sem hagyhatom abba az idétlen remegést. Akkor vettem észre egy apró kis készüléket a nyakán. Biztos ezt rakta a nyakára az a mogorva Topáz. Majd magamra pillantottam, és észrevettem, hogy egy ugyanolyan karika díszeleg az én mellkasomon is. De akkor engem miért nem rázott meg az áram? Biztos ebben is Loki keze van...