fagypont felett » loki odinson

5.

- Ez meg mi? - bámultam rá értetlenül.

Két arany markolatú tőr hevert a kezemben. Óvatosan felemeltem őket, hogy megnézzem közelebbről. Az éleiken megcsillant a fény még ebben a félhomályban is. Olyan élesnek tűntek, hogy úgy érzetem, még a levegőt is fel tudnám velük szeletelni.

- Nem foglak úgy magammal cipelni, hogy nem tudod megvédeni magad. Semmi kedvem bébiszitterkedni téged. Lesz annál fontosabb dolgunk is - fonta össze maga előtt kezét.

- És mit csináljak vele? - forgattam a kezemben a késeket.

Loki a kezéből jeget lövellt ki, és néhány pillanat múlva már egy egész jégszobor állt mellettem mozdulatlanul, a kezében szintén tőrt tartva. Mikor jobban megnéztem, akkor vettem észre, hogy a saját képmását alkotta meg. Hát persze, a kis egoista. A nyakamat tenném rá, hogy az egész palotát ilyenek díszítik.

- Támad meg - mutatott rá, mikor látta, hogy csak szerencsétlenül álldogálok.

- Hogy? Csak így rontsak rá? - kérdeztem bambán, és idegesen markolgattam a tőröket.

- Nem, előbb mutatkozz be neki szépen. Mégis hogyan gondoltad? - sóhajtott fáradtan. Eléggé bosszantó tanítvány lehetek.

Ügyetlenül odaléptem a jégszoborhoz, és belevágtam az egyik tőrt az orrába, majd kérdőn fordultam Loki felé. Hát a dicséretet, azt várhattam. Ő csak idegesen temette a tenyerébe az arcát, majd az orrnyergét masszírozva nézett rám.

- Ez hosszabb lesz mint gondoltam - sóhajtotta, és odalépett mellém - Még a takarítónőkbe is több tehetség szorult.

- Tudod, nem mindenkinek van a vérében a gyilkolás - kaptam el a fejem dühösen.

- Ó, dehogynem - vigyorodott el alattomosan - Mindenkiben benne van. Egyenesen ösztön. Az életben maradásért való küzdés - fogta meg a csuklómat a másik késsel.

- Te is az életben maradásért küzdöttél New Yorkban? - kérdeztem cinikusan. De nem azt a választ kaptam, amit vártam.

- Igen - mondta halkan, és a kezemet a tőrrel megrántotta. A jégszobor feje nagy koppanással hullott a földre.

Elképedve néztem rá.

- Nagyjából így. Egy kicsit több élettel. Képzeld azt, hogy ez - fagyasztott vissza egy új fejet a szobornak - meg akar ölni - nyomta a kezembe másik tőrt is, és beállt a sarokba.

Próbáltam valami érzelmet keresni az arcán, vagy legalább egy utalást, hogy hogyan értette azt, hogy az életben maradásért küzdött. De semmit sem tudtam leolvasni róla, felöltötte a fagyos pókerarcát.

- Na, csináld! - szólt rám mérgesen, mikor már bámultam egy ideje.

Kelletlenül fordult vissza a szoborhoz. Az arctalan jégfej kárörvendően meredezett előttem. Hát akkor legyen. Ha ez kell, hogy megmentsem anyámékat. Ha ez az utamban áll, akkor pusztuljon el. Elképzeltem, hogy ez a tömör jégbábú Thanos. Aki Loki szerint a szüleim eltűnésért hibás. Minden erőmet összeszedve belevágtam a jobb kezemben lévő kést a szobor mellkasába, ahol a szívét sejtettem, a másikkal meg megpróbáltam újból elvágni a nyakát, de a tőr kicsúszott a kezemből. Loki egy szót sem szólt, csak kifejezéstelen arccal nézett engem. Megpróbáltam tehát még egyszer. És még egyszer. És még egyszer. És még vagy százszor. Már néhány nekifutás után levettem a kesztyűmet, így jobban rá tudtam szorítani a markolatra, de az viszont véresre sértette a kezemet. A szobor már agyon volt szúrva legtöbbször a mellkasán, és a fején, de egy idő után már oda döftem, ahová csak tudtam. A kimerültségtől szinte majdnem összerogytam, de még egy utolsó nekifutással torkon szúrtam, beledöftem a lábába, és kihúzva a késeket még néhányszor belevágtam őket a mellkasába, majd holtfáradtan elterültem a földön. A fejem zúgott a benne pumpáló vértől, sajgott a homlokom, ugyanis azt sem kíméltem, néhányszor jól bevertem a kemény jégbe. Az összes végtagomból kiszállt az erő, és ahogy kiejtettem a saját véremtől vörös markolatú késeket a kezemből, a tenyeremet csípte a fagyos levegő. Izzadság folyt végig az arcomon, a hajam pedig összekócolódva terült el mellettem. Teljesen végem volt. Még egy maraton után sem voltam ilyen fáradt. Lassan egy arc úszott be a látóterembe. Loki először szánakozva nézett le rám, de majd halványan elmosolyodott.