Joker vére

"Utól ér a végzeted"

Két héttel később

   Először hagytam el a Wayne birtokot, persze akkor is csak Timmel. Barbara mellett akartam lenni tudni, hogy jól van. Dick és Bruce folyamatos figyelés alatt tartották őt, ám akkoriban egyre kevesebbszer. Jó, neki ott volt még James Gordon is, az édesapja is a rendőrkapitány. Addig gondolkodtam mindenen, amíg meg nem érkeztünk a házukhoz. Az ajtóhoz érve már várt ránk a vörös.
– Na milyen Gotham, Amelia? - tette fel nekem a kérdését izgatottan
– Első ránézésre teljesen más. Hogy vagy? - majd szorosan megöleltem és ugyanazt a képet láttam. Már kezdtem megszokni a látomásokat, a kezem viszont mindig zölddé változik, ezért hordtam kesztyűt. Sima, egyszerű feketét, bár nem sokat használt.
– Köszönöm, jól, bár Dick néha megijeszt a féltésével - felelte mosolygó arccal betessékelve.
– Biztos oka van rá - ezek után behívott minket egy kis sütire meg teára, majd órákkal később eljöttünk. Útközben Timmel csevegtem végig, mégis különös érzés futott át rajtam
– Szerintem jól van. Te nem így gondolod? - mivel nem látott a fejembe, ezért válaszolnom kellett.
– Nem tudom, valami nekem nem tetszik - egyre jobban kirázott a hideg, amikor visszaértünk a motorokat visszaraktuk a garázsba, Dick várt minket a könyvtárban.
– Szívesen - nem lehetett volna szabad egyébként kimennünk.
– Köszönjük.
– Bruce ma Selinával megy vacsorára - közölte velünk kissé unottan.
– Ki az a Selina? - kezdtem el értetlenkedni.
– Selina a Macskanő. Selina és Bruce között... hogy is mondjuk... van egy fajta... kapcsolat. - adta a tudatomra Grayson.
   Leültünk olvasni majd furcsa érzés nyilalt belém ismét. Fel kellett hívnom Barbarát, mert túlzottan aggódtam érte.
– Amelia. Szia! - hangja hallatára elmosolyodtam és megkönnyebbültem.
– Szia Barbara! - a háttérben csöngetésre lettem figyelmes.
– Mindjárt jövök. - szólt a telefonba otthagyva és félretéve engem.
  Hallottam, ahogy kinyitja az ajtót majd megszólalni sem tudott. Itt éreztem, hogy a gond bekövetkezése kezdődik. Azonnal Timnek szóltam és már indultunk is, közben pedig tovább hallgatóztam. Barbara felkiáltott és ekkor az előttem ülő Tim hívta a mentősöket. Amire a ház elé értünk már késő volt. A földön feküdve találtunk rá majd letérdeltem mellé és próbáltam elállítani a vérzést.
– Nyugodj meg, Barbara. Tarts ki! Kérlek! - sírva nyögtem ki ezeket a szavakat majd mire a mentős autó a helyszínre érkezett megmondtam nekik, hogy vele maradok. Tim is velem jött, mikor leültünk a váróban, felhívtam Dicket, bár a lelkem mélyén bűntudatban éltem.
– Tudom, hogy fontos dolgod lenne, de gyere a Gothami kórházba. Gyorsan! Kérlek! - könyörögtem neki, majd kérdezés nélkül, pár percen belül meg is érkezett. Sírtam, mert az én hibám volt az egész. Ha elmondtam volna! Ezeket gondoltam pedig tisztában voltam azzal a tudattal, hogy úgy is megtörtént volna az eset. Dickre néztem majd elszégyelltem magamat. Másik pillanatban Timre pillantottam, aki szemében láttam a vigasztalás, hogy meg akart ölelni, aztán pedig sohasem elengedni.
   Fél órán belül Bruce is megjelent egy fekete rövid hajú nővel. Azt gondoltam ő Selina és persze igazam volt. Tim elmesélte, mit tettem, úgy értve megpróbáltam megmenteni Barbarát. Látszott rajta a büszkeség felém, ám nem tudta a valódi okot. Néhány órán belül kijött az orvos és közölte velünk, hogy életben marad Barbara. A boldogságtól újra átöleltem Timet és fejemet a vállába fúrtam. A kérdés csupán az volt; Mikor mehetünk be hozzá? Az édesapja már bent ült az ágya mellett, mikor rám került a sor, boldog is és bánatos is lettem egyszerre, mellesleg én mentem be utoljára.
– Apa kimennél egy kicsit egyedül akarok lenni Ameliával - majd kisétált az ajtón a kapitány. A történtek után odamentem volna átölelni, de nem tettem.
– Sajnálom - megint vissza kellett tartanom a sírásomat.
– Mégis mit? Megmentettél, ezek után nem tudnál megbántani - szavalta el és közben mosolya egyre jobban hervadt le.
– És ha igen? - az arca komollyá változott és persze azonnal rá is kérdezett. A válaszom egyszerű, tartalmasnak bizonyult.
– Én tudtam, hogy ez fog történni. Ezért foglalkozott veled egyre többet Bruce - arca kissé meglepett volt, ám aztán fél mosolya elbizonytalanította az én érzéseimet.
– Már megtörtént. Jó, nem vagyok boldog a lebénulásom miatt, de ezt már így akarta a sor is - látszólag nem tűnt vidámnak, inkább már csak elfogadta... ezt az... egészet. Leültem a mellette levő kis székre. Néhány percet néma csönd követett majd én tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.
– Most mi lesz Batgirlel? - súgtam a fülébe halkan.
– Ha készen állsz tudni fogod! Most pihenek egy kicsit - mosolyt vetett rám majd kisétáltam az ajtón Gordon főkapitányt (igen elolvastam az aktáját) behívtam, megnyugodva lépett be, én pedig elhagytam a kórházat.