Dance, Football and Other Loves (magyar)

19. fejezet

"Az élet (...) túlságosan sok különböző lehetséges eseményt kínál ahhoz, hogy az összesre fel lehessen készülni." Richard Dawkins

Macy

Céltalanul bolyongtam a folyosón és már kicsit kezdett elviselhetetlen lenni a csend. Csak a cipőm sarkának hangját verte vissza a fal és a monoton kopogás eléggé frusztráló volt. Talán húsz perce jöhettem ki a tornateremből és már megbántam, hogy annyira felkaptam a vizet és túlreagáltam a dolgot. Talán már tudat alatt, akkor visszacsináltam volna a dolgot, amikor megláttam Scott arcán a felismerést, hogy mik hagyták el a száját. Megálltam egy szekrény előtt. A suli kitüntetései, díjai és oklevelei voltak benne. Végig néztem a kupákon és az érmeken. A szobámban is rengeteg van és rájuk sem bírok nézni. Iszonyatos bűntudatom van és talán nem is ok nélkül. Ha én nem vagyok olyan akaratos és nincs a hülye verseny, még mindig élnének a szüleim. Megtöröltem a szemem, amikor egy könnycsepp végiggördült az arcomon.

- Minden rendben? – kérdezte egy lágy hang mögülem. Hátrafordultam és szomorú arccal néztem Jessre.

Megráztam a fejem és a könnyeim egyszer csak megeredtek. – Semmi sincs rendben, Jess. – motyogtam szipogva és a tenyerembe temettem az arcom. Éreztem, ahogy körbeölel a karjaival. – Semmi. – suttogtam.

Mikor egy kicsit lenyugodtam érzelmileg, leültünk a fal mellé és mindent elmeséltem neki. A nagykorúsítási papírt, a nagyit, azt, hogy hol voltunk Scottal, mikor látott minket elhajtani a sulitól, és beszéltem neki arról is, hogy mit mondott az anyja. Elmeséltem neki, hogy miért viselkedtem vele olyan furán és ő is elmondod mindent, amit tudott. Egymás mellett ülve beszélgettünk csendben, és egy kicsivel később így talált ránk Scott.

Nem szólt semmit, csak megállt előttünk és zsebre dugott kézzel meredt rám.

- Jobb lesz, ha visszamegyek, mert a végén még valaki lecsapja a kezemről Camet. – nevetett fel a végén, és biztatóan megszorította a kezem. Gyorsan felpattant és menetközben még végigsimított unokatestvére karján. Scott elfoglalta Jess helyét és csendben nézte a szemben lévő falat. Nem tudtam mit csináljak és teljesen tehetetlennek éreztem magam. A ruhám anyagát piszkálgattam, amikor Scott nagyot sóhajtott, majd a következő pillanatban átkarolt és közel húzott magához. Megkönnyebbülten hunytam le a szemem és hajtottam a fejem a mellkasára, közben pedig átkaroltam a derekát. Nem szólt egyikőnk sem semmit. Csak a légzésünk hangja hallatszott, Scott adott egy puszit a fejem tetejére, és ha lehetséges még szorosabban ölelt.

- Annyira sajnálom. – suttogta a hajamba.

- Nem a te hibád. – válaszoltam halkan. – Én viselkedtem hülyén. – a mellkasához bújva éreztem erőteljes szívverését és ez megnyugtatott. – Már nem bírom tovább, Scott. – suttogtam az ingébe. Azt hittem nem hallotta meg, de visszakérdezett.

- Mit nem bírsz? – megfogta a derekam és az ölébe húzott. Meglepett a tette, de nem szóltam. A vállára hajtottam a fejem, ő pedig továbbra is szorosan tartott.

- Az egyedüllétet. – válaszoltam. – Nem akarok már egyedül lenni. – vallottam be. – Napról napra úgy érzem, mintha valami fojtogatna. Azt hittem nem lesz gond, azzal, hogy visszajöttünk a régi házba. És nem is volt, amíg a nagyi lapátra nem tett, de most egyre nehezebb belépnem az ajtón, minden alkalommal.

A hátamat simogatta. Le, majd fel mozdult a karja. Egy darabig egyikőnk sem szólalt meg, végül ő törte meg a csendet. – Nem vagy egyedül. Én itt vagyok neked. A csapat bármikor melléd áll, befogadtak. Jess bármit képes lenne megtenni érted. – határozott hangja újra könnyet csalt a szemembe. – Nem vagy egyedül. – ismételte újra. – Ne sírj, kérlek. – mondta, mikor hallotta, hogy szipogtam egyet. Kicsit eltolt magától, és letörölte a könnyeimet. Homlokát, az enyémnek érintette, és lehunyta a szemét. – Most nagyon megcsókolnálak. – suttogta halkan.