Dance, Football and Other Loves (magyar)

14. fejezet

Mikor már azt érzed, hogy nem lehet rosszabb, akkor mindig történik valami, ami felülmúlja az elképzelésed és azt gondolod, hogy miért te vagy az, akit az élet szívat. Én is így voltam vele. Kezdett az életem valamivel jobbra fordulni, vagyis csak azt hittem, erre a sors belém rúgott még egy nagyot, hogy biztosan a padlón végezzem.

Miután a csendes visszaút után Scott leparkolt a házunk előtt, megköszöntem neki, amit tett és lassan besétáltam az üres lakásba. Nem voltam dühös, inkább csalódott. Nem tudtam, hogy hol van a nagyi, nem értettem az egészet. Magamra hagyott, amikor csak ő van nekem. Itt hagyott egyedül ebben a nagy házban, ahol a cipőm hangja az egyetlen zajforrás.

Fellépkedtem a lépcsőn, egyenesen a szobámba mentem, ahol beburkoltam magam a takarómmal és csendben sírni kezdtem.

Szörnyű éjszakám volt, és a reggel sem volt jobb. Amikor felébredtem nehezen tudtam kinyitni a szemem és mikor tükörbe néztem már értettem, hogy miért. A szemem a sok sírástól vörös volt és egy kicsit puffadt. Próbáltam hideg vízzel nyugtatgatni, de nem sokat segített.

Amikor elkészültem, felkaptam a táskám és kiléptem az ajtón. A napszemüvegemet egyből a szememre húztam a fejemről, és remek ötletnek tűnt egész nap abban lenni, hogy ne látszódjon a szemem.

Pár perccel később, már a suli parkolójában szálltam ki a kocsiból. A hajamat leengedve hagytam, így amikor kicsit lentebb hajtottam a fejem, szinte teljesen eltakarta az arcom. Bezártam a kocsit és minden feltűnés nélkül próbáltam bejutni az iskola ajtaján, úgy hogy senkivel ne keljen szóba állnom. Erős volt az érzés, hogyha valaki megkérdezi mi a baj, elsírom magam, újra. A táskámat a vállamra kaptam, a kezeimet a dzsekim zsebeibe süllyesztettem és gyorsan lépkedtem. Már reménykedtem, hogy minden rendben lesz és sikerül a tervemet véghezvinnem, amikor egy kemény mellkasba ütköztem. Nem kellett felnéznem, és nem is tettem, mégis tudtam, hogy ki áll előttem. Ezt az illatot éreztem tegnap egyfolytában.

Scott a kezeit a vállamra tette és egy kicsit eltolt magától, mert én meg sem mozdultam. – Ha azt tervezted, hogy egésznap figyelmen kívül hagysz, okosabb dolog lett volna a másik irányt választani.

Nem értettem miért mondja, addig, amíg körbe nem néztem. Pontosan azt tettem, amit el akartam kerülni. Mindenki itt volt, akivel nem akartam összefutni egészen... egészen talán a jövő hónapig. Túlzás talán egy kicsit, de nem vagyok biztos, hogy egy este elég ahhoz, hogy összekaparjam magam.

- Nem vetted fel a telefont. – toppant Scott mellé Jess. – Scott pedig nem mond semmit. – bosszúsan rázta a fejét. Visszanéztem Scottra, aki figyelmesen fürkészte az arcom és láttam rajta, hogy zavarja a napszemüvegem és, hogy nem lássa a szemem.

- Hogy vagy? – kérdezte, hogy megtörtje a beállt csendet, mivel egy szót sem szóltam. Ez a kérdés talán még a „mi a baj"-nál is rosszabbnak bizonyult, mert a torkomban egyből gombóc lett és a szemem könnyel telt meg. Csak csendben ráztam a fejem. Visszafordultam Jess felé, aki mögé Cam is odaállt.

- Mondj már valamit, légyszi. – lebiggyesztette a száját, és szomorú szemmel nézett. – Tegnap egésznap aggódtam érted.

Megköszörültem a torkom. Kétszer, aztán még egyszer, mielőtt megszólaltam. Nem igazán emlékeztetett az eredeti hangszínemre, de próbálkoztam. – Emlékszel volt régen az az allergiám, amitől mindig belázasodtam. – mikor bólintott folytattam. Hazudtam, de muszáj volt. – Na, tegnap újra ki jött rajtam. Scott haza vitt és egész nap aludtam, azért nem vettem fel a telefont.

Gyanakodva nézett rám. – És akkor – fordult Scott felé – te hol voltál egész nap?

Scott hunyorgott és vállat vont. – Dolgom volt. – Jess kérdőn nézett rá. – Nem tartozom neked magyarázattal, szóval le is szállhatsz rólam.

Jess mérgesen nézett rá és összeszorította a száját. Azt gondoltam vissza vág valamivel, de felém fordult. – Majd később beszélünk. – mondta és elsétált.

Hosszan fújtam ki a levegőt és egy kicsit megnyugodtam. Ez a kis nyugodtság viszont nem tartott sokáig. – Ennél azért jobb sztorit kell kitalálnotok, mert lehet hogy Jess elhitte, de az edző nem fogja. – húzta el a száját Cam. – Eléggé ki volt akadva. – mondta és visszasétált a többiekhez, akik pár méterre álltak tőlünk.

Levettem a szemüvegem és az orrnyergemet kezdtem masszírozni, mert kezdett megfájdulni a fejem, még jobban. Kicsit a szemet is megdörzsöltem, majd visszavettem a szemüveget. – Egész nap abban leszel? – kérdezte Scott apró mosollyal és úgy fordult, hogy háttal legyen a tömegnek és engem eltakart.

- Aha. – bólintottam. – Jó ötlet, nem?

Megrázta a fejét, de halványan rám mosolygott. – Akkor megkérdezem inkább még egyszer, hogy vagy?

- Ha azt mondom, hogy jól, elhiszed? – néztem rá kérdőn és felhúztam a szemöldököm. A szemüvegtől nem láthatta a tekintetem, de a magasba szaladó szemöldökömet egyértelműen látta és jól szórakozott a látványán.

Megrázta a fejét. – Nem. Tudom, hogy szarul érzed magad, csak a te szádból akartam hallani.

Dühösen léptem egyet hátra. – Amúgy is semmi közöd hozzá. – el akartam mellette menni, de elkapta a karom és visszahúzott. Körém fonta karjait, az állát pedig a fejem tetejére támasztotta. – Nagyon is sok közöm van hozzá. Barátok vagyunk, nem?

Nem válaszoltam, hanem csak nekidőltem, a mellkasának szorítottam az arcom és visszaöleltem. Egy darabig így álltunk, majd elhúzódtam tőle, amikor eszembe jutott valami. – Ma lesz a nyitó meccs. – néztem fel rá. Nem engedett el, de amikor kimondtam a mondatott lehullottak rólam a karjai. Frusztrált sóhaj hagyta el a száját, és a hajába túrt. Észrevettem, hogy a bal karját használta, pedig jobb kezes. – Megint fáj a vállad?

- Nem. – vágta rá. – Vagyis, egy kicsit, de nem vészes. – láttam rajta, hogy nagyon zavarja a dolog, de próbál nem foglalkozni vele. – Talán egy kis meccs előtti masszírozás jót tenne neki. – mondta vigyorogva és a szemöldökét húzogatta.

Elnevettem magam és megráztam a fejem. – Inkább most bemegyek, mert a végén még meggondolatlanul igent mondok, akármit is kérsz.

Mielőtt elindultam volna lábujjhegyre álltam és adtam az arcára egy puszit. Meglepetten nézett rám, mire csak halványan mosolyogtam rá. – Tényleg hálás vagyok, azért amit eddig tettél értem, és hogy ilyen jó barát vagy, pedig az ismeretségünk elején eléggé bunkó voltam én is veled.

Eltűnt a vigyor az arcáról és komolyan nézett rám, egy kis ránc is megjelent a homlokán. Egy ideig csak meredtünk egymásra, majd végül újra elmosolyodott és bólintott. – Később találkozunk!

-------------------------------------------------------------

Sziasztok!
Hát itt lenne az új rész. Kicsit rövidebb lett, de szerettem volna, ha nem kell tovább várnotok a folytatásra. És mivel rövidebb lett, mint amilyeneket mostanában közzé szoktam tenni, ezért kaptok egy kis spoilert a következő részből. 
Vár rátok egy szuper kis rész, érzelmekkel túlfűtve, amiben végre lesz egy foci meccs, egy buli és talán még a várva várt bál is belekerül.  Szóval izgalmas várakozást és további szép estét nektek! :) 

Ui.: Gondolkoztam egy új történeten, ami egy fanfiction lenne. Nem vagyok nagy rajongója ezeknek a dolgoknak, de sok Cameron Dallas ff-t olvastam mostanában, amitől lett egy szuper ötletem, de még gondolkozom rajta. Végül is ezt a történetet folytatnám tovább, semmi változás nem lenne, ráadásul ez lenne a fő munkám, de vágyom egy kicsit másra is! :) Még semmi sem biztos!

Puszi: Julie
2016.07.10.