insanity ✨ hemmings

trente-et-un

A dolgok lecsillapodtak, és velük együtt egy időre én is. Bár nagyon hiányzott Jacob, beláttam, hogy jobb neki most ott, ahol van, Csak állandó veszélyt jelentettem számára. Minél messzebb volt Luke-tól, annál jobb. Chloeval a találkozásunk óta nem beszéltem. Csak remélni tudta, hogy komolyan vette, amit mondtam neki, és már messze jár. Bár lelkiismeret furdalásom volt, amiért hazudtam, bíztam benne, hogy ez a helyes döntés. Egyszerűen nem mehettem a rendőrségre. Már minden nagyon elfajult. És tisztában voltam azzal, hogy Luke ebből is valahogy kimentené magát. Egyedül kellett szembe néznem vele, de még nem tudtam hogyan. Kellett még egy kis idő. De képes leszek valaha erre?
...
Azt hittem, mivel minden elcsitult, akkor az életem is egy kicsit nyugodtabb lesz. Tévedtem. Habár az emberek, akik fontosak számomra már biztonságban voltak, és Luke az utóbbi időben elég higgadtan viselkedett, valami nem hagyott nyugodni.
Mégpedig az, amit Liz mondott.
A kirohanásom után, amikor Jack utánam jött a konyhába, nem igazán foglalkoztam ezzel, mert más dolgok miatt kellett aggódnom. Most viszont, mikor nem akadt semmi, ami lekötötte volna a figyelmembe, eszembe jutott, és azóta sem tudom kiverni a fejemből. Hiszen hány olyan alkalom volt, amikor nem voltunk elővigyázatosak! A napjaim így most már abból álltak, hogy ezen agyaltam, és rettegtem attól, hogy mi van, ha igaz.
Éjszakánként álmatlanul forgalódtam, máskor pedig a sötétséget bámultam, míg Luke átkarolva szuszogott mellettem, és azt hittem, hogy menten összeroppanok a súlya alatt. Hogy képletesen vagy igazából? Már magam sem tudom.
A lehető legtovább húztam az időt, azonban mikor az egyik reggelen, rögtön ébredés után hányinger kapott el, így a mosdóba szaladtam, és kiadtam magamból mindent, aztán találkozott a tekintetem a tükörképemmel - cserepes ajkak, karikák szemek, beesett arc -, tisztában voltam azzal, hogy nem mehet ez így tovább.
Remegő lábakkal mentem el a gyógyszertárba, és viszolyogva vettem magamhoz azt a dolgot, amiért jöttem. Miután hazaértem, megfordult a fejemben, hogy mindegyiket kidobom, és úgy teszek, mintha ez meg sem történt volna. Viszont minél többet vártam, annál rosszabb lett. Mikor úgy éreztem, menten megőrülök, ha nem kezdek magammal semmit, megragadtam a teszteket, és bevonutam a fürdőbe. Életem legszörnyűbb néhány percét éltem át. Aztán összeszorított szemekkel vártam, majd nagy lélegzetet vettem, és lenéztem.
Két csík.
Nem. Ez nem lehet.
Gyorsan a másik kettőért nyúltam, és amíg letelt a tíz perc, a félelem egyre nagyobb hullámokban tört rám, amitől a lélegzés teljesen lehetetlennek tűnt. Végül reszkető kezekkel megamhoz vettem a teszteket.
Két csík mindkettőn. Két rohadt csík. Azaz pozitív.
Elborzadt tekintettel bámultam magam elé, míg a két teszt hangos puffanással a csempén landolt. Nem bírtam levegőt venni. Csak egy dologra tudtam összpontosítani.
Terhes vagyok.
Az ajkam megremegett, aztán éreztem, ahogy a lábam megbicsaklik, végül nem bírtam tovább, a földre zuhanva kitört belőlem a zokogás.