insanity ✨ hemmings

douze

Hét óra volt, amikor hazértem. A legnagyobb meglepetésemre Luke is otthon volt. Ha ez nem lett volna elég, hogy teljesen ledöbbenjek, mikor besétáltam a konyhába, egy megterített asztal és meleg vacsora fogadott. Mosolyogva fordultam Luke-hoz, azonban mikor megpillantottam az arckifejezését, azonnal lehervadt a mosoly az arcomról. Luke szörnyen feldúltnak tűnt, a szeme villámokat szórt. Ökölbe szorított kezeivel fölém tornyosult, amivel a frászt hozta rám.
- Hol voltál? - vont kérdőre. A hangja durva volt.
- Neked is szia - mondtam sértődötten, és le akartam venni a dzsekim, azonban Luke megragadta a karom, aztán magához rántott.
- Azt kérdeztem, hogy hol voltál?! - kezdett el kiabálni, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá.
- Luke, mi ütött beléd? Engedj el! - sziszegtem teljesen ledöbbenve.
- Előbb válaszolj! Jacobbal voltál? Vagy Sammel?
- Mégis kikről beszélsz? - néztem rá összezavarodva.
- Hát az osztálytársaidról - csattant fel, és továbbra sem engedett el.
Mikor meghallottam a választ, azon nyomban abbahagytam a karom rángatását, és Luke-ra pillantottam.
- Luke, honnan tudsz róluk? Még soha nem beszéltem neked az osztályomról - mondtam higgadtan, miközben éreztem, hogy a testemet szép lassan ellepi a düh.
Luke úgy nézett ki, mint akit épp tetten értek. Elengedte a karom, és már nem festett olyan ijesztően. Inkább összezavarodottnak és kétségbeesettnek tűnt.
- Meséltél már róluk - állította, de hiába.
- Nem. Soha nem meséltem róluk, még az iskolárol szem szoktam beszélni - csóváltam meg a fejem.
Ott álltunk a konyhában, a szépen megterített asztal és a majdnem kihült étel mellett a közös lakásunkban, ahova ebben a helyzetben annyira nem illettünk.
- Luke - szólaltam meg halkan -, mondd el az igazat!
Hosszú ideig bámult engem, és csak azután válaszolt.
- Nem tehetem, April - csóválta meg a fejét.
- Nos - fogtam meg újra a táskám -, amíg nem mondod el az igazat, nem fogsz látni.
És ezzel kisétáltam a lakásból.