insanity ✨ hemmings

huit

Egy ideig Luke betartotta az ígéretét. Nem rúgott be, újra kedvesen viselkedett, és igyekezett hazaérni vacsorára. Én elhittem, hogy még minden lehet olyan tökéletes, ahogy azt elképzeltem. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Bár sokkal több időt töltöttünk együtt, mint azelőtt, éreztem, hogy Luke elzárkózik előlem. Néha csak annyira... távolinak tűnt. Annak ellenére, hogy ott volt mellettem, látszott rajta, hogy a gondolatai teljesen máshol járnak.
Például mikor bevásárolni mentünk, és én hangosan azt fejtegettem, hogy miért épp padlizsánt kell vennünk a sárgarépa helyett, Luke mást sem csinált, csak állt, és bámult. Mit? Vagy kit? Fogalmam sincs. Mikor körbe pillantottam, akkor senkit nem láttam a közelünkben. Kezdtem nyugtalan lenni.
Egyszer aztán, mikor vacsora közben Luke megint nem figyelt rám, egyszerűen elegem lett.
- Luke, hallod, amit mondok? - tettem fel ingerülten a kérdést.
Hosszú másodpercekig csendben ültünk, míg egy örökkévalóságnak tűnő idő után ő végre rám emelte a tekintetét. Olyan arcot vágott, mintha csak akkor vette volna észre, hogy én mindvégig ott ültem mellette.
- Persze, April - bólintott egy nyugtató mosoly kíséretében, amitől egyáltalán nem nyugodtam meg.
- Akkor mégis mit mondtam?
Szigorú arccal vártam a válaszát, ami sosem jött.
- Gondoltam - mondtam szemforgatva, és idegesen beleszúrtam a villámat az előttem lévő ételbe.
- Nézd, April - szólalt meg újra, miközben összekulcsolta a kezeinket -, bocsánatot kérek, amiért nem figyeltem rád. Csak sok a munkám, és állandóan ezen jár az eszem. De te fontosabb vagy, szóval bocsánat - mondta bűnbánóan, amitől azonnal megenyhültem. Nem tehettem róla, réges régen már teljesen az ujja köré voltam csavarva.
- Nem hazudsz? - kérdeztem meg félve.
- Én mindig őszinte vagyok veled, hercegnő - felelte, majd közelebb hajolt, s egy puszit nyomott a homlokomra.
Hazug.