insanity ✨ hemmings

vingt-six

Nem tudtam, mit mondjak, ezért azt tettem, amit az ilyen helyzetekben tenni szokás. Elszaladtam. Semmi nem jutott eszembe, amivel kimagyarázhatnám magam. Jacobnak amúgy is felesleges lett volna hazudni, azonnal rájött volna, hogy nem az igazságot mondom, mert ismer. Így elmentem, viszont azonnal megbántam, mert ezzel csak bebizonyítottam, hogy amit állít, az igaz, de már késő lett volna visszafordulni. 
Szerettem volna kiszellőztetni a fejem, azonban ezt nem tehettem meg. Luke azon nyomban tudomást szerezett volna róla, és büntetést kaptam volna érte, ezért inkább egyenesen haza ballagtam. A lakás üresen állt, ami eléggé meglepett, tekintve, hogy legtöbbször Luke már otthon szokott várni. Sóhajtva ledobtam a dolgaimat a kanapéra, majd én is lehuppantam rá, miközben a tenyerembe temettem az arcom. Annyira fáradt voltam, de akárhány órát aludtam, az érzés nem múlt el. Nem voltam kimerült. Egyszerűen csak belefáradtam ebbe az őrült játékba, amit Luke űzött velem. Ekkor egy ötlet suhant át az agyamon. Mi lenne, ha egyszerűen csak eltűnnék? Szedném a sátorfámat, és itt hagynám Sydney-t? Rettentő egyszerűnek tűnt, el sem hittem, hogy ez nem jutott eszembe hamarabb. De ezután újabb kérdések özönlötték el a gondolataimat. Hová mennék? Miből fizetnék mindent? Mi lenne az egyetemmel? Meddig tartana Luke-nak, hogy megtaláljon? Az elképzelés remek volt, ám megvalósítani egyenesen lehetetlennek tűnt. Már olyan régóta tartott ez az egész, és olyan régóta fojtottam mindent magamba, hogy amikor lehetőség adódott a menekülésre, én meghátráltam. Luke teljesen tönkretett engem. 
A gondolataimból az ajtó csapódása szakított ki. Pár perccel később megpillantottam őt a nappaliban. Mosolygott, nem olyan eszelősen, hanem boldogan, őszintén, ami annyira nem illett az arcára. Odalépett hozzám, és egy csókkal üdvözölt.
- Van egy meglepetésem számodra - mondta vigyorogva, majd összekulcsolta az ujjainkat, aztán kifelé kezdett húzni.
- Luke, hova megyünk? - kérdeztem összezavarodva, miközben beszálltunk a kocsiba. 
- Majd meglátod - felelte titokzatosan, és kacsintott, amitől megborzongtam. Nem tudtam, hogy ez most jót vagy rosszat jelent. 
Húsz perc után megálltunk egy két szintes, jó allapotban lévő szépen kinéző ház előtt. Még mindig értetlenül forgattam a fejem, amikor Luke kinyitotta  nekem az ajtót, de rögtön felfogtam, hogy mi folyik itt, mikor ő felmutatta egy kulcsot. Újra összefonta a kezeinket, és előre siett, majd néhány gyors mozdulattal már ki is nyitotta az ajtót, aztán beléptünk a házba. A falak világos színűek voltak, ránézésre úgy tűnt, a bútorok nagy része fehér tölgyfából készült, és esztétikailag mindegyik  tökéletesen volt elhelyezve. A helyiségben enyhe orgona illat terjengett, a tisztára sikált ablakokon pedig beszűrődött a napfény. Minden hibátlan volt. Gyűlöltem.
- Tetszik? - kérdezte meg Luke, a tekintetében pedig valami olyat láttam, amit már hónapok óta nem. Reményt.
- Ez... ez tökéletes - hebegtem. Az igazat mondtam, és pont ez volt a gond.
Mindig is szerettem volna ilyen házban élni, de nem ebben a helyzetben. Azzal a Luke-kal akartam ideköltözni, aki szeretett, és minden áron megvédett engem. Nem azzal, aki úgy viselkedett, mint egy eszelős pszichopata. De nem mondhattam nemet. Luke annyira boldognak tűnt, és már nagyon régóta nem láttam ilyennek. Nem akartam ezt elvenni tőle. Hiányzott a régi Luke. Különben is tudtam, hogy ha ellenkezni mernék, azzal csak én járnék rosszul. Így hallgattam, s hagytam, hogy átöleljen, míg néma könnyek száguldottak le az arcomon.
- Hamarosan ide költözhetünk, majd megtartjuk az esküvőt, és akkor örökre együtt lehetünk. Ugye ezt akartad? - suttogta. 
- Igen - helyeseltem fátyolos hangon.
Én egyáltalán nem ezt akartam.