Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

32. Tartsunk szünetet

Mosolyogva hagytam el az egyetem területét. Nem is sejtettem, hogy ennyire fogok örülni egy meghívásnak. Igaz, a héten páran már elhívtak, de mindegyiküket leráztam, mondván egyedül is el tudok menni szórakozni és nincs szükségem gardedámra, de most igent mondtam, méghozzá Carlosnak, aki az elmúlt pár napban éreztette velem, hogy fontos vagyok, ha másnak nem is, de neki nagyon is, és ez mindennél többet jelentett. Egyszerűen boldoggá tett, az arcomra fagyasztotta a mosolyt, ami azt hiszem, egész nap kitartott. A családom szerint mintha kicseréltek volna, Alex meg is jegyezte, mintha Marc tükörképe lennék, ugyanis ő megállás nélkül vigyorog.
- Kivéve, amikor nem. - jegyezte meg idősebbik bátyám.
- De olyat ritkán látni. - kontrázott Alex.
- Viszont inkább vigyori legyen, mint morci. - tettem hozzá nevetve. - Az utóbbi nem áll jól.
- Lehet, de nem tudok ellene mit tenni. - vonta meg a vállát Marc.
- Amúgy én még nem láttalak dühösnek. - állapítottam meg. - Mármint, hogy kiabálsz, és mindenkit elküldesz melegebb tájakra.
- Jobb is. - vágták rá egyszerre, ami gyanakvóvá tett, de nem mondtam semmit. Ha szerintük ennyire durva, akkor tényleg jobb, ha nem tudom, milyen, amikor Marc teljesen kifordul magából.
- Oké. - hagytam rájuk. - Na, azt hiszem, megyek aludni. - néztem rá az órára, ami jelezte, hogy rég fellőtték a pizsamát, mivel holnap van az utolsó vizsga, a fizika. - Jó éjt.
- Neked is. - kívánta Alex, majd hozzátette. - Aztán csak ügyesen.
- Mint mindig. - hagytam ott őket mosolyogva, majd a szüleimtől is elköszöntem, majd felmentem a szobámba, amikor kaptam egy üzenetet.
Izgatottan, és talán egy kicsit kapkodva is (majdnem elejtettem az új telefonom), nyitottam meg a mappát. Bíztam benne, hogy Danny küldött SMS-t a válaszával, hogy eljön-e a ballagásomra vagy sem, de csak Sara volt, aki holnap szeretne elmenni venni egy-két neonos holmit. Ez alaposan lelombozott. Képtelen voltam felfogni, hogy ezt teszi velem, és még csak észre sem veszi, mekkora fájdalmat okoz, megint. Carlosnak igaza volt, ha így folytatjuk, előbb-utóbb bele fogok roppanni, és ezt szeretném elkerülni, ám ehhez beszélnem kell vele, ami nehezen fog menni, ha nem jön el, és még csak a telefont se veszi fel.
- Danny üzent, kicsim? - lépett be anyu a szobámba.
- Nem. - ráztam meg a fejem, miközben a könnyeim ellen küzdöttem, de feladtam a harcot, mikor anyu megölelt. Az összes nedvesség, ami a könnycsatornáimban volt, kifolyt, le az arcomon, egyenesen anyu ruhájára. Gyűlöltem, hogy ennyire gyenge vagyok. Amióta ismerem Dannyt sose voltam ilyen hullámvölgyben érzelmileg, valamikor az egekben szállok, máskor pedig a mélyben vagyok, ahonnan nehezen térek vissza.
- Ne sírj, Vicky. Minden rendben lesz. - próbált megnyugtatni. - Ha szeret...
- Hát, ez az. - szakítottam félbe. - Ha szeret, de olykor nem vagyok biztos benne. - szipogtam.
- Pedig hidd el, Danny mindennél jobban szeret, fontos vagy neki.
- Akkor miért nincs itt? - fakadtam ki. - Miért nem reagál az üzeneteimre, a hívásaimra? Miért nem keresi velem a kapcsolatot?
- Lehet, hogy csak elfoglalt.
- Annyira, hogy nincs rám ideje? - vontam fel a szemöldököm. - Azt kétlem. - töröltem meg a szemem egy zsepivel. - Fogalmam sincs, mit tegyek. - néztem tanácstalanul anyura bízva abban, hogy lesz ötlete, de nem volt, csak együttérzően átölelt, amitől csak rosszabbodott az állapotom. Ő továbbra is bízik benne, hogy minden rendben lesz köztünk, azonban én kétlem.
A kételyeim miatt nehezen szántam rá magam az alvásra, ám végül sikerült, és mély álomba merültem. Nem sokkal később egy réten találtam magam. Az eső esett, és a hűvös szél kicsípte az arcomat, de továbbra se adtam fel a lovam utáni kutatást, amely megijedt egy siklótól, ledobott a hátáról és elszaladt. Több napon át kerestem éjjelt nappallá téve. Végigjártam az erdőt, a közeli patakokat, a hegyeket, szóltam a szomszéd farmokon élőknek, hogy ha látják, szóljanak, de nem találtam sehol, semmi hírt nem kaptam róla. Aggódtam miatta, féltem, hogy valami baja esett. Nyomorúságos egy hét volt, ám volt egy személy, pontosabban egy másik fekete, csodálatos ló, melynek hosszú csillogó sörénye volt, a homlokán pedig egy fehér folt. Kicsit vad volt a természete, nem tűrte meg az izzasztót, folyton leszedte, akárhányszor rátettem, sőt még a nyerget is képes volt megrágni, és mindig a boksza ajtaját rugdosta, viszont abban a pár napban nagyon kezes volt, megnyugtatott a jelenléte, elterelte a gondolataimat a fehér lóról, amely elszökött. Rengeteg szép tájat fedeztem fel a fekete állattal, mindegyik olyan békés és nyugodt volt, egészen addig, míg meg nem jelent a szökevény. Dühösnek látszott, bikaként fújtatott, patájával a talajt kaparta, szeme meg szinte vérben forgott. Nem tudtam, mi baja, nem értettem, miért ennyire ingerült, ezt pedig tetézte a másik állat jelenléte, aki védelmezően elém állt. Mindketten harcra kész voltak, de közéjük álltam. Haragudtam a fehér négylábúra, mivel cserben hagyott, szívesen elküldtem volna, de nem tettem, mert egyben örültem is, hogy visszatért, csak az bosszantott, hogy már nem először hagyott magamra több napra, és ez kiakasztott. Csak tudnám, miért csinálod ezt, Danny? - kérdeztem patás barátomat, és akkor leesett. Álmomban sikerült alkotnom egy metaforát, amely az életemet tükrözi. A fehér ló, ami eltűnt, és amit mindennél jobban szerettem, mert kedves és jóságos volt, a brit pilótát formázta meg, míg a fekete, fején a fehér folttal, Carlost. Színei arra utaltak, bármennyire is rossz, mindig lesz benne valami jó, ami felém irányul, valami olyan, amit nem tudok neki meghálálni. Ezután pedig egyértelművé vált, hogy a sikló, amitől Danny megriadt, a kapcsolatunkat szimbolizálta, és ez rosszul esett. Nagyon.
Még indulás előtt is ezen kattogott az agyam, de beláttam, tényleg ez a helyzet. Elmeséltem a családomnak az álmom, Alex persze nem értette a párhuzamot, és próbálta megfejteni, de szerencsére Marc és a szüleim egyetértettek velem, hogy amit Danny csinál, az lelkileg semmi jót nem jelent számomra, és ezt Sara is megerősítette, mikor elmondtam neki is a feltevésem.
- Lovak? - vonta fel a szemöldökét Carlos, amikor odajött hozzánk. - Miféle lovak?
- Vicky álmában lévő lovak. - felelte Sara.
- Igen, akiket Dannynak és Carlosnak hívnak. - magyaráztam, Carlos pedig egyből megfogta a lényeget.
- Milyen voltam én? - kérdezte hülyülve, mire összenéztünk Saraval, és megállapítottuk, hogy ezt a dolgot inkább folytatjuk vizsga után, majd bementünk a terembe, ahol röpke három órára megszállt a nyugalom.
Az érettségi utolsó etapja után, elmentünk vásárolni Saraval, hozzáteszem, nem kevés helyre, közben pedig megvitattuk a "mi van most Danny és köztem?" kérdést. Ehhez pedig részletesen el kellett mondanom neki mindent a versenytől kezdve. Sara figyelmesen hallgatta a beszámolómat, minden egyes momentumot igyekezett teljesen megemészteni, különösen a Carlosszal kapcsolatos dolgokat, mint például, hogy nemcsak az életem helyre állításában segített, hanem a bulival is, és még el is hívott.
- Remélem, nemet mondtál neki.
- Nem, épp ellenkezőleg. - közöltem, mire Sara hitetlenkedve dőlt hátra az ülésen. - Tartozom neki ennyivel.
- Nézd, lehet, hogy segített, de attól Carlos, még Carlos. - magyarázta erősen illusztrálva. - Tudod, aki kihasznált, és nem hiszem, hogy ennyi idő alatt megváltozott volna, hacsak nem akar valamit.
- Jó, lehet, de ő legalább mellettem volt, nem úgy, mint Danny.
- Ez igaz.
- Mit tegyek?
- Ez már a második alkalom, hogy "elhagy"? - kérdezte idézőjelet formálva az ujjaiból.
- Igen.
- Akkor talán jobb lenne, ha adnál neki egy kis időt, hogy átgondolja, mit is akar tőled, hogy tulajdonképpen mit is érez irántad. - tanácsolta. - Carlosnak meg igaza van, ha továbbra is ez lesz, össze fogsz omlani.
- Tudom. - mondtam az útra meredve. - De nehéz elé állni, és megmondani neki mindezt.
- Elhiszem. - tette a kezét a vállamra. - Majd gyakoroljuk. - vetette fel, amin elnevettem magam, ugyanis egy ilyen beszélgetésre nem lehet felkészülni. Ez nem olyan, mint egy színházi darab párbeszédei, amiket a színészek átérezve betanulnak és előadják. Ez a való élet.
Pár perc múlva megérkeztünk egy drogériához, ahol állítólag egy sereg neonos sminkcuccot lehet venni, mint például különböző színű rúzst, tust, szemhéjpúdert, valamint körömlakkot. Szívem szerint ennyivel is beértem volna, de Sara ragaszkodott a manikűröshöz, úgyhogy a shoppingolás után odamentünk. Körülbelül egy órányi válogatás után (az üzletben található összes árnyalatot kipróbáltuk, természetesen a kezünkön, mielőtt bárki bohócnak nézne minket) megtaláltuk a megfelelő sminktermékeket, bár barátnőm kissé eltúlozta, ő minden színt külön vett meg, ahelyett, hogy egy fekete kapcsos dobozt választott volna, amiben mindegyik megtalálható, de úgy tűnik, Sara nem szeret spórolni. Mondjuk, sose szeretett, viszont így biztosan nem fogjuk összekeverni a holmikat. Ezután mehettünk a kedvenc üzletébe, ami mindig egy sereg neon színben pompázó darabbal fogadja vendégeit. Mikor megérkeztünk, meglepetésünkre Carlos is ott volt, mivel neki egyáltalán nincs UV-fényben világító ruhája, úgyhogy egyből rástartoltunk a jobbnál jobb, és rikítóbb cuccokra. Furcsamód egy sereg felső, meg nadrág is megtetszett, és vétek lett volna, ha nem próbálom fel őket. Sara is így tett. Öltözés közben folyamatosan kérdezgettük a másikat, hogy kész-e, és ha a válasz igen volt, akkor háromra előléptünk a függöny mögül. Mikor megláttuk egymást, elnevettük magunkat. Sara tetőtől talpig pinkben virított, míg Carlos és én a komfortosabb megoldás mellett döntöttünk. Én egy fehér rövidnadrágot, hozzá pedig izzó piros haspólót választottam, pont olyan, amilyet a szülinapomra vettem. Már csak egy fekete magas sarkú kellett volna. Vagyis nem, mert egész nap abban voltam. Szóval, mindenféle önimádat nélkül, de jól néztem ki, és ebben Carlos is megerősített
- Kár, hogy ezelőtt nem láttalak ilyen szerelésben. - jegyezte meg az exem kacér mosollyal az arcán, aki egy neonkék inget viselt.
- Jöhet egy kép? - vette elő a telefonját Sara vigyorogva.
- Még szép. - egyeztem bele, majd beálltunk a tükör elé. Saraval Carlos két oldalára álltunk, míg ő átkarolta a derekunkat, miközben mi egy-egy puszit nyomtunk az arcára, amit aztán Sara meg is örökített. - Tedd fel Instára! - kértem, amin meglepődött. - Az emberek nagy része csak bőrruhában látott. Azt hiszem, ideje változtatni.
- Ez a beszéd. - csapott bele a tenyerembe, és már fel is tette "Készülődés a bulira." címmel, majd átküldte nekem is, úgyhogy én is feltettem "Ha bánat ér, legyél olyan, mint a kismadár, mely, ha kivágják alóla a fát, nem a mélybe zuhan, hanem a magasba száll." idézettel, amely remélem, hogy segít és nemcsak nekem, hanem minden egyes lánynak, akit megbántottak. Aztán néhány hashtaget is illesztettem hozzá (#happyness #party #withmyfriends), mielőtt bárki azt hinné, hogy leváltottam Dannyt. - Ez klasz lett. - dicsérte meg Sara. - Tényleg így érzed?
- Igen, erősnek kell lennem.
- Az biztos. Ne hagyd, hogy egyetlen pasi is ártson neked, nem éri meg! - mondta suttogva nehogy Carlos meghallja, ami igazán jól esett. Örültem Sara szavainak, amik csak növelték a tűrőképességem.
A kiválasztott ruhákat beletettük a kosárba, majd folytattuk a keresgélést. Én még vagy négy rövidnadrágot találtam (egy feketét, ami megfelel a hétköznapokra, egy pirosat, egy sárgát, és egy narancsot), valamint még vagy öt felsőt, amiből mindig kilátszik valamim, vagy a hasam, vagy pedig a vállam, de mégis mindegyik darab a komfortzónámon belül maradt, ám Sara sokkal kihívóbb darabokat keresett, csak azért, hogy felhívja a fiúk figyelmét, ami még az üzletben sikerült is.
- Szia, édes. - kezdte egy srác, aki épp mellettünk haladt el a barátnőjével. - Nem vagy éhes? Van nálam győri édes.
- Szia, édes. - viszonozta Carlos kedvességét lányos hangon. - A házszám téves. A duma meg már ezer éves. - rázta le, ami egy cseppett lelombozta a fiút - Hé, fel a fejjel, messze még a reggel. A lányok jönnek-mennek, maximum a képedbe sütit kennek. - bátorította továbbra is elvékonyított hangon, csoda, hogy kibírtuk nevetés nélkül, de amint elmentek tőlünk kifakadt belőlünk, és a hasunkat fogva hahotáztunk. - Ennyire béna szöveget, és még azt hiszi, beválhat. - hitetlenkedett. - Ez pont olyan, mintha azt mondanám egy csajnak: Szia cica, van gazdád?
- Na, mert te nem így szoktál csajozni. - jegyezte meg Sara.
- Nem.
- Akkor hogy?
- Ez nálam elég bonyolult, nem hiszem, hogy megértenéd. - felelte Carlos kicsit nagyzóan, Sara pedig amolyan "aha, persze" pillantást vetett rá. - Mindegyikükkel elhitetem, hogy dobott a barátnőm, ők pedig megsajnálnak, és mindent megtesznek, hogy felvidítsanak. - magyarázta csillogó szemekkel. - Ami azért valljuk be, nem hazugság. - nézett rám.
- Megérdemelted. - közöltem, és a kasszához mentem. Talán kicsit mérgesnek kellett volna lennem a célzás miatt, de valójában szórakoztatott a dolog.
Vásárlás után elköszöntünk Carlostól, és megbeszéltük, hogy holnap találkozunk, majd elindultunk Sara manikűröséhez. Útközben megbeszéltük, kinek milyen lesz a körme, Sara természetesen a pink mellett döntött, én meg vaciláltam a piros és a kék között, ám az előbbi jobban vonzott, úgyhogy amellett tettem le a voksom. Már csak azt kellett eldöntenem, milyen formában legyen, hogy az egész egyszínű legyen vagy tetessek mellé fehéret, de Sara szerint jobb, ha az egész piros, mert úgy sokkal nagyobb benyomást kelt és feltűnőbb. Na, igen, ebben van valami, így hagytam magam rábeszélni, bár így a ballagáson is ki fogok tűnni, ahogy ő is. Mindegy. A műkörmöshöz érve azért megnézegettük a képeket, hogy merítsünk némi ötletet, de ő ragaszkodott az egyszínűhöz, viszont én fel akartam turbózni, így piros és sárga csíkos lett, és kifejezetten jó döntés volt, mert nagyon jól nézett ki, volt benne némi játékosság és őrültség, végre nem voltam unalmas. Ez pedig feldobott. Az már más kérdés, hogy a szüleim szerint egy kicsit sok, és nem illik a ballagásra, sem a ruhámhoz, se pedig a talárhoz (az utóbbit a suli átvette az amerikaiktól, és készítetett egy fehér és narancssárga talárt, ami egyébként egész stílusos), a tesóim persze vagánynak tartották, és ez a három a kettő ellen állás, azt jelentette, hogy maradhat.
Az este folyamán a gardróbomban kutattam a megfelelő ruha után, miközben végig Saraval videochateltem, és sorra mutogattuk egymásnak a darabokat, de mindegyik túl egyszerűnek bizonyult, mígnem észrevettem egyet Sara háta mögött. Piros volt, és a mellrésztől felfelé fekete csipkeberakásos, ami nagyon emlékeztetett egy ruhára, amit még Christina vett nekem, de én azt mondtam rá, hogy a világért se venném fel.
- Ezt eddig hogyhogy nem vettem észre? - ment oda a szekrényhez és levette a fogasról.
- El is felejtettem, hogy otthagytam. - nevettem el magam.
- És volt már rajtad? - érdeklődte.
- Soha. - ráztam meg a fejem. - De te vedd fel nyugodtan.
- Kösz. - intett egyet. - Már csak a te ruhádat kell megtalálni.
- Igen. - néztem a kupira, amit csináltam. - De várj, azt hiszem, valahol láttam egy fekete ruhát. - jutott eszembe, és előhalásztam a halom aljáról. - Ez az. - mutattam meg Saranak a fekete néhol átlátszó textillel kiegészített testhez álló darabot. - Vélemény?
- Nem kifejezetten uncsi.
- Ezt bóknak veszem.
- Helyes. - bólintott. - Carlos odáig lesz.
- Carlos? - csodálkoztam.
- Miért ne? Ma egész rendes volt, és lerázta azt a srácot. Látszik, nagyon igyekszik.
- Észrevettem, de nem lesz belőle semmi. - fogtam meg egy újabb ruhát, és visszaakasztottam, mikor Sara elküldte a délután készített selfiet, meg még két képet, amiről nem is tudtam. Mi voltunk rajta Carlosszal, mindkettőn, az egyiken az ablakpárkánynak dőlve beszélgettünk, míg Sarat vártuk, és épp valamin nagyon nevettünk, a másikon pedig táncoltunk, mivel kiderült, hogy Carlos nem tud lassúzni, és attól tartott, majd a bulin is kell, így felajánlottam neki, hogy segítek. Az utóbbit nézegetve vettem csak észre, mekkora összhang is van köztünk. A tekintetünk mintha egymásba fonódott volna, és mintha azt üzentem volna neki, hogy "csókolj meg!". Nem tudom, de abban a pillanatban ezt éreztem, vágytam rá, ám a pillanatot azonnal elrontotta, mikor azt mondta: "Nem csókollak meg, amíg nem kéred." Ez pedig fájt. - Most már paparazzi is vagy? - kérdeztem nevetve, nem akartam, hogy Sara bármiféle jelet is észrevegyen rajtam.
- Nem, csak úgy megtetszett ez a pillanat. Boldognak tűntél, ahogy az elmúlt pár napban is, méghozzá Carlos miatt. Teljesen kicseréltek, mióta nincs Danny a közeledben, sőt még róla is megfeledkeztél.
- Ez nem igaz. - cáfoltam meg. - Nem felejtettem el.
- Jó, de azt ne tagadd, hogy nem voltál boldog.
Nem, ezt nem tagadom, tényleg az voltam. Carlos egy pillanatig se hagyta, hogy depressziós legyek, és összeesküvés elméletet kreáljak. Az elmúlt pár napban kizártam a negatív érzelmeimet, és hagytam a pozitívakat elszabadulni, amik ki is hatottak a napjaimra. Lendületet adtak, ám ahogy egyre több időt töltöttem a volt barátommal, ismét beköltözött a szívembe, és most már fájna, ha elveszíteném, még ha csak egy kis részt is foglal el, mint egy jó barát. Hjajj, tisztára olyan, mintha én lennék Bella, Carlos Jake, Danny pedig Edward az Újholdban, amiből lassan Napfogyatkozás lesz, amely során, ha nem vigyázok, elengedem Carlost, de nem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen.
Másnap korán keltem, hogy időben elkészüljek, ugyanis kilencre a suliban kellett lenni az utolsó osztályfőnöki óra miatt, és addig még rengeteg dolgot el kellett intéznem. Lezuhanyozni, megcsinálni a hajamat, a sminkem, majd felvenni a ruhámat, és még reggelizni is akartam. Az utóbbival kezdtem. Lementem az étkezőbe, ahol anyu palacsintával várt.
- Jó étvagyat, kicsim. - puszilta meg a homlokom. - Danny továbbra se üzent? - kérdezte, én pedig fájdalmasan megráztam a fejem.
- Nem, de már nem izgat. Ha jön, jön, ha nem, meg nem. - vontam meg a vállam. - Nem számít. - hazudtam, mert nagyon is számított, de nem akartam a keserűségemmel lelombozni anyut, se azt, hogy az rányomja a bélyegét a napomra. Ma van a ballagásom, este pedig egy király buliba várnak, ahova Carlosszal megyek.
Reggeli után még Alex előtt tíz percre lefoglaltam a fürdőt, ugyanis ha ő egyszer bemegy, nehéz onnan kirángatni. Ezt már nem egyszer tapasztaltam. A lehető leggyorsabban lezuhanyoztam, miközben kiélveztem annak minden egyes pillanatát, de az nem tartott sokáig. Törölközőben mentem be a szobámba, hogy elkészítsem a sminkem. Egy enyhén füstös stílus mellett döntöttem, amit majd az esti bulira használhatok alapnak. Ezután pedig kivasaltam a hajam, majd feltűztem. Az eredmény klasz lett, végül felvettem a ruhámat, hozzá pedig a fekete magassarkúmat, és az egészet megkoronáztam egy ezüst órával, míg a másik csuklómon a szülinapi karláncom függött. Az összkép tökéletes lett, már csak a talárom kellett, de azt még ráértem felvenni, így lementem. Útközben elhaladtam Marc szobája mellett, ahol a bátyáim nagyban készülődtek, pontosabban a nyakkendővel bajlódtak.
- Ez aztán a látvány. - léptem be a szobába, mire felfigyeltek. - Furcsa titeket öltönyben látni.
- Ahogy téged is kiöltözve. - kontrázott Alex. Ó, ha tudná, hányszor kellett ilyen kiöltözős partyn résztvennem. - De jól nézel ki.
- Ahogy ti is. - viszonoztam dicséretét. - Segítsek?
- Nem kell, mindjárt végzünk. - utasította vissza ajánlatomat Marc.
- Rendben. - hagytam rá, és folytattam utamat.
Odalent épp apu kötötte a nyakkendőjét, és már csak a zakója hiányzott, így segítettem ráadni.
- Köszönöm. - mondta, majd felém fordult, és mintha meghatódott volna a látványtól. - Gyönyörű vagy. Kész érett hölgy.
- Jaj, apu. - öleltem meg, mert látszott rajta, mindjárt elsírja magát. - Segítesz ezzel? - emeltem meg a karomban tartott köpenyt, és kalapot.
- Persze. - mosolyodott el, majd rámadta a ruhát, ami eddig csak egyszer volt rajtam, a főpróbán.
- Atyaég. - néztem megdöbbenve a tükörképem. - Tényleg olyan, mintha egy varázsló lennék. Már csak a pálca hiányzik.
- Nahát, Hermione is itt van? - hallottam Alex hangját, mire fáradtan hajtottam hátra a fejem. - Ja, nem, ez csak Vic.
- Ha-ha. - morogtam. - Szörnyen vicces.
- Na, készen álltok? - jelent meg anyu is, kezében egy fényképezőgéppel. - Álljatok be egy képre! - kérte hármunkra mutatva, és az ajtóhoz terelt minket. Egyébként a felállás vicces volt, jobb oldalamon Alex, a balomon pedig Marc. Mondhatnám, egy szigorúan monoton csökkenő sort alakítottunk ki, akár egy függvény.
Néhány fotó elkészülte után, elindultunk a suliba. Öt perccel az osztályfőnöki kezdete előtt értem oda, ahogy még páran, emiatt nem aggódtam. Leültem Sara mellé, nem sokkal később pedig Carlos is csatlakozott Ricoval. Kilenckor a tanár is megérkezett, aztán belekezdett egy rövid értékelésbe, ami az elmúlt négy évre nagyon igaz volt. Volt, hogy páran kilencedikben és még tizedikben sem szánták rá magukat a tanulásra, de sikerült feltornázniuk a jegyeiket, és jó eredménnyel zártak az érettségi vizsgán. Carlos is közéjük tartozott, így büszkén hajlongott, miközben a többiek fütyültek és tapsoltak, majd a tanár rátért azokra is, akik keményen küzdöttek, és végül kiválóan fejezték be ezt a négy évet. Ez tartott úgy negyed óráig, mikor felszínre törtek az érzelmei és elsírta magát. Elmondta, mennyire hiányozni fogunk neki, még annak ellenére is, hogy néha sok fejfájást okoztunk, de emelett felejthetetlen perceket is. Különösen a kirándulások alkalmával, főleg a tavalyinál, mikor segített megviccelni az egyik tanárunkat, aki egyben az ofőnk legjobb barátja is.
Április elseje volt, amikor úgy döntöttünk, hogy megtréfáljuk az oktatóinkat régi, de mégis hatásos csínyekkel. Ennek alkalmából Señor Montez festékpatront helyezett az francitanárunk táskájába, ami egyenesen az arcába robbant, mikor kinyitotta, és képes volt úgy végigmenni az utcán. Ami viszont a legszörnyűbb, hogy ránk fogta az egészet, pedig semmi közünk nem volt hozzá. Régi szép idők.
Negyvenötkor megszólalt a csengő, ami azt jelentette, hogy ideje az udvarra menni. Felvettük a kalapokat, majd sorba álltunk, ahogy a főpróbán is. Mellém természetesen Carlos állt, én meg mosolyogva karoltam belé, majd elindultunk kifelé. A folyosókon egy sereg kamerázó szülővel találtuk szembe magunkat, köztük ott voltak az enyéim is, míg Alex és Marc helyet foglaltak nekik és a nagyszüleimnek. Ám voltak páran, akik összesúgtak, mikor megláttak. Azt nem tudom, hogy jót vagy rosszat mondtak-e rólam, de nem is érdekelt. Úgy döntöttem, ezt a napot semmi nem szúrhatja el, és ezzel a bizonyítványosztás után se voltam másképp. Kitűnővel érettségiztem, és az évvégim is az lett, ráadásul egy aranyérmet is kaptam az iskolában vállalt közösségi munkámért, az iskolában rendezett versenyeken elért helyezésekért, és a kitűnő eredményeimért, sőt még könyvvel is megjutalmaztak, mint az év legjobb tanulója. Á, egy kicsit se vagyok stréber. Persze a családom, valamint Christina, Richard és Rebecca is roppant büszke volt rám. Ezután ismét készítettünk pár képet a családommal, majd csak a bátyáimmal, Saraval, amit később Carlos is kibővített, és Carlos szülei is csináltak párat kettőnkről, amik azt tükrözték, hogy még mindig együtt vagyunk, és szeretjük egymást. Hát, nem tudom, meglehet. A fotózás után elmentünk a város egyik legjobb éttermébe, ami igazán hangulatos. Csak azt sajnáltam, hogy Danny nincs ott, ám ezt igyekeztem nem kimutatni, így minden egyszerűbb volt.
Ebéd után elmentünk hozzánk, hogy ott ünnepeljünk tovább szűk családi körben, így elbúcsúztam Saratól és Carlostól. Otthon anyu mindenképpen meg akarta mutatni a képeket, amiket készített, és megjegyezte, milyen helyesek vagyunk ezzel a fiúval (a volt barátommal), apu pedig egyetértett vele. Alex meg hozzott egy másik fotót, amin épp bőrruhában és motoron ülve fényképeztek le, állítása szerint össze se lehet hasonlítani a kettőt. Nagyapa egyetértett vele, a nagyi meg azt mondta, hogy a ballagáson egy angyal voltam, de ha versenyhelyzetbe kerülök, akkor meg ördög, akárcsak a másik két unokája. Ezen jót szórakoztunk, azonban a nagyszüleim két óra múlva úgy döntöttek hazamennek, én meg átöltöztem valami kényelmesebbe, és megnéztem egy filmet, ami legalább három órás volt. Ez az idő pedig teljesen elég volt kikapcsolódásnak, mielőtt újra elkezdtem volna készülődni. Ismét vettem egy forró fürdőt, majd elkészítettem egy neon piros és sárga sminket, melynek alapja az enyhén füstös volt, ezt pedig fekete tussal erősítettem meg, amit aztán egy szintén piros rúzzsal egészítettem ki, a hajamat pedig kiengettem, majd felvettem az új fehér rövidnadrágomat és a neon piros felsőmet, végül egy fekete magassarkút. Őszintén szólva cirkuszba is mehettem volna, de mivel egy buliba készültem, klasz volt.
Hétkor csengettek, így hatalmas hévvel rohantam ajtót nyitni. Meglepetésemre Danny állt ott, amitől kissé lefagyott a mosoly az arcomról. Haragudtam rá.
- A ballagást már lekésted. - közöltem az órámra nézve.
- Tudom. - mondta. - De most itt vagyok.
- Én viszont megyek. - mutattam Carlos felé, aki közben megérkezett. - Na, szia. - köszöntem el tőle, és odamentem Carloshoz, aki kinyitotta nekem a kocsi ajtaját.
- Minden oké? - érdeklődött a lehúzott ablakon át.
- Igen, csak menjünk. - erőltettem mosolyt az arcomra. - A buliszervező mindig előbb érkezik.
- Jogos. - kacsintott, majd megkerülve az autót, beült mellém, és indított. Pár másodperccel pedig már ott sem voltunk. Útközben azon agyaltam, mégis mi vette rá Dannyt, hogy eljöjjön. Valami azt súgta, hogy nem miattam.
- Azért beszélhettél volna vele. - törte meg Carlos a néhány perce tartó csendet.
- Nem, mert nem akarom elrontani az estét.
- Elhiszem, bár akkor most könnyebb lenne.
- Szerintem nem. - ráztam meg a fejem. - Pont, hogy nehéz lenne.
- De te erős vagy, és vannak körülötted páran, akiknek igazán fontos vagy.
- Például te? - néztem rá félve.
- Például én, de ott van még a családod és Sara is. Sose lennél egyedül.
- Most se vagyok.
- Nem is leszel. - fogta meg a kezem, amitől kihagyott egy ütemet a szívem.
A helyszínre érve szinte már minden készen állt az év bulijára. Mindenhol UV-lámpák, a DJ pult felállítva, a bárpult feltöltve, és a kiszolgálók a helyükön, a festékes dobok a hátsó színpadon, a testfestő állomás az egyik átalakított VIP részlegen, már csak a falatkák hiányoztak az asztalokról, amiket készséggel hordtunk ki a konyhából. Szóltam Riconak, hogy indítson valamit, mert zene nélkül elég lapos a hangulat, addig Carlos kiszaladt a kocsihoz, hogy behozza a házikészítésű vodkás gyümölcszselét, Sara pedig lekapcsolta a lámpákat, így az egész hely UV-fényben pompázott, ezáltal mi is szivárványként világítottunk. Ezután már tényleg csak az éjszakát átbulizó frissen érettségizett fiatalok kellettek, akik nyolckor a bejáratnál tolongtak, és várták, hogy a biztonságiak beengedjék őket.
Fél óra múlva telt ház volt, de még így is elég helyünk volt a táncra is, és a lazításra is. Én az előbbit választottam, Saraval össze-vissza ugráltunk, és ringattuk a csípőnket, amikor két kéz ölelte át a derekamat. Megfordultam és Carlosszal találtam szembe magam. Észrevettem, hogy túl unalmasan néz ki egy ilyen bulihoz, úgyhogy megkérdeztem, kifesthetem-e, természetesen belement. Megfogtam a kezét és a kialakított sátorhoz vezettem, ahol szétnyitottam az ingét, és levettem róla. A látványtól eszembe jutott, hogy úgy három és fél hónapja még felettem volt. Kicsit megráztam a fejem, hogy megszabaduljak az emléktől, de nem tudtam. Elpirultam. Csak remélni tudtam, hogy nem vette észre.
Fogtam egy ecsetet és belemártottam a festékbe, majd külöböző mintákat kezdtem el rajzolni a testére. Ha őszinte akarok lenni, nagyon élveztem, és szerintem ő is. Az egész törzsét, az izmait kidíszítettem, még az arcát is, de a végén nagyon is jól nézett ki.
- Na, milyen? - kiáltottam túl a zajt.
- Nem rossz. - hajolt közelebb. - De még hiányzik valami.
- Mi?
- Rólad némi szín. - felelte, amin elnevettem magam. Hagytam, hogy kifessen. Egész idő alatt néztem, ahogy ügyes keze végigsiklik a szabad területeken, miközben egy "tetoválást" hagy maga után. A végeredmény lenyűgöző lett.
- Tehetséges vagy. - jegyeztem meg még mindig a cseresznyevirágokat nézve, melyek indái a nyakamtól kezdve a hasamon és a karomon is végigfutottak.
- Kösz, ezért az arcért már megérte. - nevette el magát. - Nincs kedved zenélni? - biccentett a dobok felé.
- De, szívesen. - egyeztem bele, és elindultunk a hangszerek irányába, amikre újból tettek festéket.
Egész jó hangulatot csináltunk, vagyis azoknak, akik hallották. Carlosról tudni kell, hogy nemcsak remekül rajzol, hanem kiváló zenész is. A doboláson kívül zongorázik, gitározik és énekel, sőt még bandája is van. Ha jól tudom, írt is néhány dalt, amik az érzéseiből fakadtak. Volt, amiket a düh ihletett, de olyan is, amit a szerelem, mind pozitív, mind negatív értelemben. Mindegyikből sugárzott az őszinteség. Valami azt súgta, hogy tényleg úgy gondolja, és megbánta, amit tett.
Miután kiszórakoztam magam, leültem egy kicsit, nem sokkal később csatlakoztak még néhányan, valamint jó pár pia, meg egy tálca vodkás zselé, ami kifejezetten finom volt. Aztán az egyik srác kitalálta, hogy üvegezzünk, ami persze mindenkinek tetszett. Bár én egy idő után kiszálltam, mert a többiek egyre többet ittak, és ezáltal egyre undorítóbb dolgokat találtak ki, és nem voltam hajlandó tovább hallgatni, sem pedig csinálni. Persze Mary szívesen szórakozott, meg ivott is becsülettel. Bíztam benne, hogy Carlos leállítja, ha már egyszer a gyerekét várja, de nem tett semmit, és ezt meg is jegyeztem.
- Igazán Mary se tudja, hogy ki az apja. - mondta, mikor kimentünk kicsit levegőzni.
- Tessék? - kerekedett el a szemem.
- Három és fél hónapja rajtam kívül még vagy öt sráccal volt együtt, sőt volt, hogy egyszerre kettővel.
- Fúj. Hogy lehet valaki ennyire undorító?
- Nem tudom, de nem is érdekel. - dőlt neki a kocsijának. - Már azon se csodálkoznék, ha pénzért csinálná.
- Lehet azért is csinálja. - dörzsöltem meg a karom.
- Mondtam, már azon se csodálkoznék. - vette ki a pulcsiját a csomagtartóból és rám terítette.
- Köszönöm.
- Semmiség. - vonta meg a vállát. - Visszamenjünk?
- Ne. - néztem a kocsira. - Inkább hazamennék. Szeretnék beszélni Dannyval, és...
- Hagyd csak, nem kell magyarázkodnod. - mosolyodott el halványan, és kinyitotta a kocsi ajtaját. - Minden rendben lesz.
- Remélem.
A hazaúton igyekeztem összeszedni a gondolataimat, az érzéseimet, hogy azok alapján alakítsam ki a beszélgetést Dannyval. Semmi esetre se akartam megbántani, de tudnia kellett, mit miért teszek. Hazáig vagy százszor levezettem magamban az esetleges variációkat, de rá kellett jönnöm, hogy ez olyan dolog, amit nem lehet betanulni. Pár perc múlva Carlos megállt a felhajtón, én pedig egy hatalmas sóhajt követően kiszálltam, és elindultam az ajtóhoz. Félve léptem be a házba, nem tudtam, mire számítsak, hogy egyáltalán Danny ott van-e. Bementem a nappaliba, ahol csak aput és a fiúkat találtam. Épp valami akció filmet néztek, én pedig nem akartam zavarni őket, így a lehető leghalkabban felmentem a lépcsőn.
- Vicky. - hallottam meg anyu hangját, amit most semmihez nem tudtam hasonlítani. - A szobádban van. - közölte gondterhelten, amit egy bólintással fogadtam.
A szobámhoz érve vettem egy nagy levegőt és benyitottam. Danny az íróasztalomnál állt, és a Marc által kinyomtatott ballagási képeimet nézte. Ajjaj.
- Tényleg jól mutattok együtt. - jegyezte meg anélkül, hogy rám nézett volna.
- Veled is lehetett volna ilyen képem. - vettem el tőle, és visszatettem a helyére. - Azt hiszem, beszélnünk kéne.
- Miről? - értetlenkedett, amitől kezdett felmenni bennem a pumpa. Hogyhogy nem tudja, miről? De megpróbáltam a lehető leghiggattabban válaszolni.
- Rólad, rólunk, már ha egyáltalán van ilyen.
- Miért ne lenne?
- Nem tudom. Van, hogy azt érzem, igen, és akkor boldog is vagyok, de van, hogy nem, mint a héten, és ez a hullámvölgy kikészít. - magyaráztam. - Nem lehet, hogy te nem érzed ezt. - tettem hozzá.
- De, pontosan érzem. - cáfolt rá azonnal. - És úgy nehéz is fenntartani egy kapcsolatot, ha közben mással vagy.
- Mi? - nevettem fel kínosan. - Ugye, ezt nem mondod komolyan?
- De, igen.
- Akkor jól figyelj, nem vagyok senkivel. - mondtam őszintén.
- És Carlos?
- Tudod, veled ellentétben, az elmúlt pár napban többet segített, mint megérdemeltem volna. Jó barátként viselkedett, és nem hagyta, hogy a padlón legyek, pedig megtehettem volna. - védtem meg Carlost.
- Vagy csak azért segített, hogy visszaszerezzen.
- Nem, nem azért, hanem mert tényleg segíteni akart, és neki hála, most kezd helyre állni az életem.
- Elhiszem, de attól még nem bízom benne. - mutatott az ablakom irányába.
- Benne vagy az érzéseimben? - kérdeztem, de nem felelt. - Esetleg a tieidben? - vázoltam fel egy másik elképzelésem.
- Bízom bennük, és a tieidben is, benne nem.
- Ha így van, akkor most nem így állnánk. - mentem oda az ablakhoz. - Szerintem tartsunk szünetet. - fordultam felé félig. - Mindkettőnknek jobb lesz.
- Azt mondod? - jött közelebb hozzám, én pedig hátrébb léptem.
- Igen. Fontos, hogy bízzunk egymásban, és eldöntsük, mennyire akarjuk ezt a kapcsolatot, különösen te, ugyanis sokszor nem érzem azt, hogy akarnál.
- Akkor igazad van, tényleg jobb, ha szünetet tartunk. - egyezett bele, majd sarkon fordult, és kiment a szobámból, belőlem meg kitört a zokogás.