Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

3. Ez aztán az élmény

Verőfényes napsütésre ébredtem, az óra szerint reggel nyolckor, ami kissé meglepett, hiszen egy hosszú út után mindig többet szoktam aludni, mint hat és fél óra, de egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. Sokkal inkább voltam fitt és tele energiával, ami a mai napon talán hasznomra is válhat. Bementem a fürdőbe és elintéztem a reggeli teendőimet, majd felöltöztem. Az igencsak magas hőmérséklet miatt egy rövid farmert, egy lenge fekete felsőt és szandált vettem fel és egy-két kiegészítőt. Beletettem a táskámba a kérdéseimet és egyéb szükséges dolgot, végül lementem reggelizni. Még szerencse, hogy a recepciós megmutatta, merre van az étterem, ahol felszolgálják a különböző napszakokban az ételeket, így nem volt nehéz megtalálni. Maga a hely nagyon otthonos, legalább is az én meglátásom szerint. A falakon mindenhol nagy ablakok találhatók, amelyek egészen szép kontrasztot adnak a sötétszínnel bevont falaknak. Aztán rengeteg asztal körülöttük bőrborítású székekkel adnak kényelmes helyet az étkezni kívánó vendégeknek. Ezeken pedig egy kis kosárban ott sorakoztak a péksütik, a kenyér, zsemle és kifli. A legjobb viszont a svédasztal, amelyen különböző szalámikból, sajtokból, főtt ételekből (rántotta, virsli), zöldségekből, gyümölcsökből, müzliből, tejből és teából választhatnak az emberek. Szerintem ez kiváló módszer, és még vitatkozni se kell a pincérekkel, hogy miért csak ennyit kaptam, pedig többet akartam. Hirtelen nem is tudtam, mi tévő legyek, végül a kakaós csiga és tej mellett döntöttem, az előbbiből a nap hátralévő részére is raktam el, majd felhívtam Maurot, hogy szükségem van a szolgálatára.
A sofőr pár perc múlva meg is érkezett és elvitt egy városnézésre. Megmutatta a nevezetességeket, úgy mint a The Corniche-t, a State Grand Mosque-t vagy a Barzan Towert. Hogy őszinte legyek nagyon jól éreztem magam és rengeteg új dolgot megtanultam az építményekkel kapcsolatban, ezért hálás voltam Mauronak, aki körbevezetett. Számomra igazán hasznos volt, de ha a családom is itt lett volna, akkor a szüleim nyílván egész idő alatt a telefonon lógtak volna, Rebecca pedig a shoppingolás miatt nyavajgott volna. Röviden ők és én ég és föld vagyunk, ami nem baj, de azért néha elgondolkoztat, hogy én miért nem hasonlítok egyikükre se. Na, mindegy, ezen nem tudok változtatni.
Délben visszatértünk a kis kirándulásról, majd elmentem ebédelni. Amíg válogattam, két srác beszélgetését hallgattam, akik éppenséggel rólam beszéltek. Azt találgatták, hogy mit keres itt egyedül egy dögös csaj, meg nyílván van barátom, így pár perc múlva teljesen rám szálltak és nem tudtam levakarni magamról őket, úgyhogy kiviharoztam az étteremből, pechemre utánam jöttek. Még szerencse, hogy ott volt Mauro és leállította őket. Nem szóltam semmit, csak beszálltam a limóba és megkértem a sofőrt, hogy vigyen a Losail International Circuit-ba, ahol a gyorsaságimotoros világbajnokság versenyzői edzenek, vagy épp tesztelnek.
Útközben megsajnáltam a megmentőmet, mert folyamatosan az olyan tahókról panaszkodtam, mint az a két srác. Már nem egyszer fordult elő, hogy zaklatni kezdtek. A suliban is előfordult, hogy a legmenőbb fiú, Carlos, kikezdett velem, sőt még járt is velem, csak azért, hogy lefektessen, ugyanis fogadott a barátaival, aminek következtében mindenki könnyűvérűnek tartott, és azt hitték, bármit megtehetnek velem. Sokszor hívtak bulikba, hogy mutassak többet magamból miközben egy rúdon táncolok. Na, persze, még mit nem. Már csak egy balhé hiányozna, ami örökre megpecsételné a jövőmet. Attól a pillanattól kezdve nem tudok bízni a pasikban, akár jót akarnak, akár nem.
Pár perc múlva megérkeztünk a pályához. Még a parkolóban is hallatszottak a csodás két kerekű gépek fülsüketítő hangjai. Egyből beleszerettem és minél előbb látni akartam azt a kanyargós betonutat, amin versenyeznek. Megkerestük a bejáratot, ahol megmutattam a biztonságinak az újságírói jelvényemet, máskülönben civilt nem engednek be a padockba. Kíváncsian pásztáztam a szememmel az interjú alanyomat, de nem találtam sehol. Gondoltam, biztosan a pályán van. Viszont találkoztam Jorge Lorenzoval, Valentino Rossival, Luis Salommal és mindenki mással is, aki részt vesz ezen a megmérettetésen. Mindenkitől kértem egy közös képet és egy autogrammot, sőt Luis még a számát is megadta, amit nem értettem, de azért jól esett és mosolyogva fogadtam el. Aztán elértem a Repsol Honda istállóját, ahonnan egy motor hajtott ki, de nem az, aki nekem kell, hanem Dani Pedrosa. Alaposan végignéztem a gépet, igazam volt, tényleg szebb, mint a tv-ben.
- Segíthetek? - hallatszott a sisak alól. Váratlanul ért a kérdés, így vissza kellett térnem a valóságba a motor csodálásából.
- Nem tudod, hol találom Marcot?
- Sajnos, nem. - felelte. - De Livio is őt keresi.
- Értem. - bólintottam.
- De menj csak be. - intett a fejével.
- Oké.
- Na, szia. - köszönt és el is hajtott.
Félve léptem be az ajtón, ahol megláttam a világbajnok motorjait, amiken elcsodálkoztam, míg meg nem hallottam egy ismerős hangot, méghozzá Saraét, akit az egyik mérnök próbált meggyőzni, ugorjon be a bátyja helyett egy tesztelésre, de a lány hajthatatlan volt és folyton visszautasította.
- Nem fogom tönkretenni a frissen manikűrözött körmeimet. - toporzékolt, majd észrevett engem. - Te meg mit keresel itt? - rivallt rám.
- A bátyádat, Marcot.
- Minek?
- Egy interjú miatt. - feleltem lazán, amitől elkerekedett a szeme és inkább kiviharzott.
- Figyelj, az interjú ráér! - jött oda a mérnök. - Most sürgősen elő kell kerítenem... - mondta, majd alaposan végignézett rajtam. - Mondd csak, milyen magas vagy!
- 165 cm, miért? - kérdeztem.
- És tudsz motort vezetni?
- Igen.
- Klasz, akkor vedd azt fel és irány a pálya. - utasított, miközben egy felszerelés felé tuszkolt. - Igyekezz!
Sajnos nem ellenkezhettem, így megtettem, amit kért. Felvettem az overállt és a csizmát. A ruha alá betettem azt az eszközt, ami védi a mellkasomat, majd felhúztam a cipzárt, bedugtam a fülemet, hogy védjem a dobhártyámat, majd a kikészített sisakot, ami se nem Marcé, sem pedig Danié nem volt, is felvettem, becsatoltam rajta a szíjat, végül pedig a kesztyű következett. Ami igazán meglepett, hogy a szerelés tökéletesen illett rám és ezt az a mérnök is megjegyezte, majd megkért vigyem ki Marc motorját, amit időközben beindítottak. Felültem rá, és egészen kényelmesnek ítéltem meg, de ez szerintem rosszabbodni fog. Miután elhelyezkedtem a gépezeten utamra engedtek, én pedig elindultam a pályára. Az első kört még lazábban teljesítettem, ami így is nagyszerű volt, aztán a célnál kaptam egy jelzést, hogy a következőt mérik, így beleadtam apait-anyait. Tisztára úgy éreztem magam, mint egy profi pilóta. Szabadnak éreztem magam, és teljesen ellazultam. Nem érdekelt semmi, csak is a padlógáz és a kanyarok által nyújtott élvezet. Nem foglalkoztam azzal, hogy akár el is eshetem, főleg amikor elég keményen mentem el Lorenzo mellett, ráadásul belső íven a kanyarban. Őrülten jó volt, élveztem. Ha pedig szakmailag kellene jellemeznem és elmondanom az észrevételeimet, akkor azt mondanám, hogy a hátulja jóval nagyobb terhelést kap, mint az eleje és szerintem egyenlően kellene elosztani, de ez csak az én véleményem, és lehet, hülyeséget mondok, de nem baj, nekem már megérte.
Amikor visszatértem a boxba, a csapat azonnal körbeállt és egy csomó mindent mondtak, hogy ez zseniális volt, meg kiváló teljesítmény, sőt egy pillanatra tényleg azt hitték, hogy Marc az, mert olyan agresszív voltam. Hát, igen, a motorozás kihozza belőlem az állatot. Amikor végre megengedték, hogy leszálljak, besétáltam az istállóba, ahol a bajnokkal és az öccsével találtam szemben magam. Mindketten csodálkozva és enyhén szólva mérgesen néztek rám, és egyáltalán nem tetszett. Óvatosan mentem el mellettük, miközben levettem a kesztyűt, majd a sisakot és egy kicsit megráztam a hajam, amitől megroppant a nyakam, és szembefordultam velük, hogy felkészüljek a legrosszabbra, de abban a pillanatban valami megváltozott. Mintha megenyhültek volna, így halványan elmosolyodtam.
- Sziasztok, a nevem Victoria Ross.