Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

9. Jöjjön, aminek jönnie kell

Az elmúlt pár napban hihetetlenül jól éreztem magam és ezt főként a Marquez családnak és a csapatnak köszönhetem. A Repsol Honda által némileg megismerhettem ezt a világot, ami már évek óta lázbahoz. Számos élményben lehetett részem a motoron ülve, kihasználva annak teljes erejét, ami többnyire jól sült el, de még így is sikerült beszereznem néhány zöld foltot, de ezek mára már szinte észrevehetetlenné váltak. Viszont ami meglepett az Roser és Juliá irántam érzett szülői szeretete. Teljesen úgy viselkedtek velem, mintha a saját lányuk lennék. Akárhányszor kimentem a pályára a tekintetükben aggódást láttam, főleg a bukásaim után. Nem tudom, hogyan lehet valakit vagy valakiket pár nap után megkedvelni és megszeretni, de nekem sikerült. Furcsa és egyben kellemes érzés fog el, ha a fiúkkal és a szüleikkel vagyok. Olyankor önmagam adhatom, és ez számomra érthetetlen, mellettük teljesen kibontakozhatok, viccelődhetek, olthatom a két bajnokot, akik nem veszik rossz néven, sőt inkább nevetnek magukon, de a szüleikkel ugyanez a helyzet, persze őket sose oltanám le semmiért. Roser számos dolgot mondott a fiairól, amikor még kicsik voltak, ami azért valljuk be, egy felnőtt srácra nézve már ciki, főleg ha itt kettőről van szó, viszont az anyák nem bírják megállni a sztorizgatást, így nagyon sokat nevettem. Juliá pedig ellátott néhány atyai jótanáccsal, élen a már jól ismert "Vigyázz a fiúkkal!"szlogennel. Fura, de jó volt hallani, mivel apu soha nem mondott nekem ilyet. Mindig csak azt hajtogatta, hogy a csalódásoktól leszek erős lelkileg, mert megedződöm tőlük, ami valamilyen szinten igaz, de én egy kicsivel több gondoskodást várok aputól, ahogy anyutól is, és ezt ezen a héten meg is kaptam Rosertől és Juliától, ami számomra mindennél többet jelent. Lehet, nevetségesen hangzik, de úgy érzem, mintha mindig is ismertem volna a őket, így fájó szívvel búcsúztam el tőlük.
- Vigyázz magadra! - ölelt át Roser, szemében pedig egy könnycsepp csillogott.
- Hívj, ha megérkeztél! - kérte Juliá, miközben a kezét a vállamra tette.
- Rendben. - ígértem meg, és abban a pillanatban bejelentették egy magángép érkezését, így mennem kellett. Búcsúzásként pedig megöleltem őket. Tényleg nagyon megszerettem őket. - A fiúknak meg sok szerencsét kívánok.
- Átadjuk. - mondták egyszerre, mire bólintottam.
- Köszönök mindent. - néztem rájuk hálásan. - Remélem, még találkozunk.
- Úgy legyen. - mosolyodott el Roser, majd egy utolsó ölelést követően elindultam az ötös terminálhoz, ahol a gépem várt.

~pár órával később~

A repülőn ülve előhalásztam a laptopomat, miközben bekapcsoltam a hifit az utastérben - ezért szeretem a magángépet, mert büntetlenül csinálhatok azt, amit akarok, de attól még mindig túlzásnak tartom -, majd úgy döntöttem, hogy felteszem a számítógépemre az út során készített képeket, amiből elég sok volt. Minden egyes képnél eszembe jutottak bizonyos pillanatok. Ilyen volt az is, mikor egyik este Luisszal vacsoráztam és csináltunk egy szelfit, de nem is ez volt vicces, hanem az, hogy franciául rendelte meg az ételeinket, amit a pincér egyáltalán nem értett, én meg visszafojtott vigyorral hallgattam, ahogy a felszolgáló enyhén szólva beég. Egy kicsit meg is sajnáltam, de nem bírtam megállni nevetés nélkül. Aztán ott volt egy másik kép, amit másnap délelőtt edzés után csináltunk, akkor pedig a rajongóival találkoztunk - hozzáteszem elég sokan vannak -, akik egyből azt kérdezgették, hogy a barátnője vagyok-e. Nem mondom, eléggé meglepett ez a feltételezés, mivel a pilóta úgy öt évvel idősebb nálam, bár ez még belefér, de ez akkor is abszurd. A lényeg, hogy nagyon aranyosak voltak, és még tőlem is kértek autogramot, mivel a drágalátos haverom (Luis) elkotyogta, hogy én vagyok a Repsol Honda új "felfedezettje". Na, szép. Aztán jöttek azok a képek, amelyeken már Marc-kal, Alexxel vagy épp a szüleikkel vagyok. Köztük van a kis versenyünk után készült fotó is, amelyen Dani is rajta van.
Örülök, hogy őt is megismertem, igazán jófej, és a barátnője is kedves. Nagyon sajnálom, amin Marc csapattársa végigmegy, vagyis ami a kezével történik, de remélem, hogy helyrejön.
A képek feltöltése után elindítottam egy filmet, ami két óráig lekötötte a figyelmemet, aztán betettem egy másikat, végül egy harmadikat és egy negyediket, de azt hiszem, hogy a negyedik közepén sikeresen elaludtam, mert a stewardessem keltett fel, hogy tíz perc múlva megkezdjük a leszállást, így elpakoltam a laptopomat, és bekapcsoltam az övemet. Pár perc múlva már Barcelona repülőterén voltunk. Amikor leszálltam a gépről, szakadt az eső és hideg szél fújt. Ahogy belegondoltam nagyjából otthon is ilyen lesz a hangulat, mert amit anyutól kapni fogok az új munkám miatt, azt nem fogom a karácsonyfa alá tenni, sőt még a szerkesztőségben a főnökömnél is fel szeretnék mondani, de azért az interjú anyagát még természetesen leadom. Ezekkel a gondolatokkal és gondokkal értem oda Pablohoz, a kedvenc sofőrömhöz, aki tárt karokkal és száraz ruhákkal fogadott. Az utóbbiról nyílván Marta gondoskodott. Ó, az én gondoskodó szakácsnőm.
A hazafelé vezető úton megérdeklődtem az otthoni hangulatot, ám Pablo megnyugtatott, hogy minden rendben, csak anyu borult ki, amikor megtudta, hogy versenyezni akarok, de apu megnyugtatta, hogy minden rendben lesz, hisz a családom vigyáz rám. A családom. Már megint ez a szó. Csak tudnám, hogy mire céloznak ezzel. Mert ettől úgy érzem, mintha nem is az lennék, aki jelen pillanatban vagyok. Ennek utána fogok járni.
Hazaérve egy kicsit félve léptem be az ajtón, mivel tartottam a szüleim reakciójától. A bőröndömet leraktam az előszobában, majd elindultam a nappaliba, ahol a családom már várt.
- Sziasztok. - köszöntem a szokottnál is halkabban.
- Vicky. - rohant oda hozzám anyu, és alaposan megölelgetett. - Hogy vagy? Ugye, nincs semmi bajod?
- Jól vagyok, anyu. - feleltem. - És egy-két halványzöld folttól eltekintve nincs semmi bajom.
- Elestél? - kérdezte aggódva.
- Igen.
- Ohh. - ölelt meg ismét, én pedig értetlenül néztem apura, akinek nagyon örültem, mivel végre hosszú idő után újra láthatom.
- Nagyon hiányoztál neki... ahogy nekem is. - tárta szét a karját mosolyogva, így odamentem és megöleltem. Olyan jó volt, már nagyon hiányzott, de az igazat megvallva Juliát jóval közelebb éreztem magamhoz, mikor szükségem volt egy apára, pedig alig ismerem.
Aztán csak úgy zúdultak rám a kérdések Katarral, Dohával, a szállodávál, a csapattal és főleg Marc Marquezzel kapcsolatban, utóbbi leginkább Rebeccat érdekelte. Szóval őt az utóbbi izgatta a legjobban, úgyhogy pár perc után meguntam, így beszálltam a kocsimba és elmentem a szerkesztőségbe, ahol a kollégák egyből elkezdték a sugdolózást, mint például: "Dolgozni ment Katarba, ehelyett meg bepasizott." Na, szép, kezdődhet a pletykálkodás, ami engem hidegen hagy, kivéve, ha rólam van szó, így kivételesen felemeltem a hangomat, és kiálltam magamért, majd faképnél hagyva őket bementem a főnökhöz és lecsaptam az asztalára az elkészült riportot.
- Valamint szeretném feladni a gyakornoki állást, ugyanis találtam jobb munkát, mint a fénymásolás, kávéfőzés és tv-műsor. - vetettem oda mellékesen.
- Igazán? - kérdezte gúnyosan. - És pedig?
- A Repsol Hondánál. - feleltem magabiztosan és kiviharoztam az irodájából, majd egyenesen kimentem a kocsimhoz. Hatalmas kő esett le a szívemről, és végérvényesen a nyomás is megszűnt.