Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

19. Új fejlemény

Amint kellő távolságra voltunk a parktól, Danny maga felé fordított, és alaposan megvizsgálta az arcom, amit a sírástól óriásinak éreztem és a szemeim is eléggé vörösek lehettek. Gyengének éreztem magam, és cikinek, hogy egy fiú, nem is akármilyen fiú, előtt itatom az egereket, de képtelen voltam abbahagyni, ahhoz hatalmas fájdalmat éreztem a szívemben és a csuklómon is egyaránt. Carlos szörnyen megbántott, és ha Danny nem lett volna ott, akkor most talán egy sötét sikátorban lennék... Nem, erre még csak gondolni se akarok. Megráztam a fejem, hátha meg tudok szabadulni ettől a rémes képzelgéstől, de nem hagyott nyugodni, így mégjobban rám tört a zokogás. Danny mindezt látva megnyugtatóan magához ölelt, és addig nem engedett el, míg nem hagyott alább a sírásom. Közben folyamatosan a hátamat simogatta, amitől libabőrös lettem és a gerincemen végigfutott egy áramütésszerű energia, amely elindított bennem egy adrenalinlöketet, ami a Carlostól kapott fájdalmat egy újabb erősséggé formálta át. Igen, Danny jelenléte megerősített, megtörhetetlenné tett. A szemembe felcsillant az elszántság, a határozottság, akárcsak a pályán. Ugyanolyan eltökéltnek éreztem magam, mintha pár másodperc alatt egy pajzsot építettem volna fel a belsőmben, amely visszaver minden érzelmi támadást. Bíztam benne, hogy ezután senki nem tehet tönkre.
- Jobban vagy? - kérdezte a brit, mikor már kissé megnyugodtam.
- Igen. - mosolyodtam el halványan és megtöröltem a szemem. - Ez de gáz. - nevettem el magam kínosan.
- Szerintem nem az. - mondta, és letörölt egy kósza könnycseppet az arcomról. Érintésétől ismét megremegett a lábam. Azt hiszem, el kellene gondolkodnom egy mankón, mert ha továbbra is folytatom akárhányszor a közelemben van, akkor korábban leszek rokkantnyugdíjas, mint terveztem. Mégis hogyan lehet valaki ennyire hatással rám?
- Köszönöm, hogy megmentettél. - hálálkodtam.
- Nem kell megköszönnöd. - utasította vissza hálámat. - Nekem bőven elég az, hogy jól vagy és nem esett bajod. - mondta lágy hangon, amitől elpirultam.
- Hogyan találtál meg? - érdeklődtem.
- Hallottam egy sikítást, és azt hiszem, jókor érkeztem.
- Nagyon is. - bólintottam. - Most már kettővel jövök neked. - simítottam meg a karját, ami igazán erős volt, bár ez egy motorversenyzőnél elengedhetetlen.
- Nem tartozol semmivel. - rázta meg a fejét mosolyogva egy enyhe fuvallat kíséretében, amitől kirázott a hideg. - Fázol?
- Egy kicsit.
- Akkor jobb, ha megyünk.
A kezdeti sírógörcsöm után egészen jól éreztem magam Kenttel. Sokat beszélgettünk, és rengeteg vicces sztorit mesélt, amiket élvezet volt hallgatni. Elmondta, hogy Katarban a csapattársaival elmentek tevegelni, és Efrent szabályszerűen leköpte az egyik teve, csak azért, mert képes volt letüsszenteni az állatot. Pfuj, de nem tudtam abbahagyni a nevetést miközben elképzeltem az egész jelenetet. Szinte fetrengtem a röhögéstől. Jó volt megfeledkezni Carlosról és arról, ami történt. Mindez valahogy semmivé foszlott Danny jelenlétében, ahogy minden más is. Aztán rajtam volt a sor, hogy meséljek, elvégre emiatt jöttem Texasba, hogy megismerjen. Mindent elmondtam, mert úgy éreztem megbízhatok benne. Olyan fiúnak tűnt, aki mindig őszinte, kedves, aki kiáll másokért, amit meg is tapasztaltam, aki nem csap be másokat, olyannak, akiért érdemes küzdeni, és akire minden lány szívesen vágyna, köztük én is, mert olyan érzéseket vált ki belőlem, amelyeket soha senki mellett nem éreztem.
Beszámoltam neki az eddigi életemről, a családomról, és a velejáró kételyekről, meg a szerkesztőségről, ahol dolgoztam egészen Livio Suppo ajánlatáig, amely során megismertem a Marquez-fiúkat, Dani Pedrosát, Luis Salomot és természetesen Őt is. A történetem közben igazán felszabadult voltam. Nem tudom, azért-e, mert végre valakinek elmondhattam a gondjaimat, a vágyaimait, a céljaimat, és olyan dolgokat, amiket még Mary sem tud. Ilyen például az egyik balesetem, amikor apuval hazafelé mentünk a jeges úton (akkor még New Yorkban laktunk), és hirtelen megcsúszott a kocsi eleje, így egyenesen egy másik autónak ütköztünk. Csodával határos módon nem esett komolyabb bajunk néhány karcolásnál, de a járművünk hátulja totálkáros lett. Hát, igen, inkább a kocsi, mint mi. Mikor befejeztem, vártam Danny reakcióját, azonban ő csak ijedten meredt maga elé, így én is pánikbaestem, és nem tudtam, mitévő legyek. Minimum háromszor szóltam neki, de nem felelt, így megérintettem, mire feleszmélt, így az idegeim is megnyugodtak.
- Bocsi, csak elképzeltem ezt az egész balesetet. - mentegetőzött.
- Ugye, nem ijesztett meg? - kérdeztem aggódva.
- Ami azt illeti, de igen. - felelte, ami igazán meglepett, ugyanis a hangjában némi aggódást fedeztem fel.
- Ne haragudj! - kértem bocsánatot, és inkább témát váltottam. - Egyébként honnan tudtad a nevem?
- Onnan, hogy mindenki rólad beszél, a Repsol Honda új tehetségéről.
- Tényleg? - csodálkoztam, mire bólintott. - Jó, csak mert eddig még senkit nem hallottam, aki egyszer is megemlített volna.
- Pedig így van. - mondta vigyorogva, amikor már a szállodánál voltunk, aztán odaintett valakinek, mire én is megfordultam, és a bejáratnál megláttam Efren Vazquezt, az egyik csapattársát. - Figyelj, viszont most mennem kell, még néhány dolgot meg kell beszélnünk a csapattal.
- Rendben. - hagytam rá halvány mosollyal az arcomon. - Később találkozunk?
- Mindenképp. - felelte viszonozva örömömet, majd kikerülve engem elindult Efren felé, aki a bejáratnál várta, én pedig felmentem a szobába.
Másnap reggel a pályán kezdtem a napomat, mivel Livio megkért, hogy teszteljem le a motoromon az új beállításokat, amihez nem sok kedvem volt, vagyis inkább Aoyamához nem volt energiám, nem akartam látni az önelégült arcát, ahogy megvető pillantásokkal és beszólásokkal illet, mindenféle indok nélkül. Ám ez a magabiztosság azonnal elpárolgott belőle, amikor meglátta a részidőimet, végül a köridőmet. Ezerszer jobb voltam, mint ő, mondhatni, lemostam a pályáról, még akkor is, ha néhányszor belekeveredtem egy kisebb tömegbe, ami lassított, de még így is mindig javítani tudtam. Miután visszatértem a bokszba, egyre többen lettek körülöttem, rengeteg újságíró, akik ezerrel fotóztak, meg néhány versenyző is, mint például Valentino Rossi, Jorge Lorenzo, a két Andrea, Doviziozo és Iannone, illetve a kisebb kategóriákból Alex és Danny. Az utóbbi jelenléte eléggé váratlanul ért, így simán el is estem volna, ha az egyik mérnök nincs ott, hogy megfogja a motort. Levettem a sisakot és széles vigyorra húztam a számat. Úgy tűnik, hogy újonnan megtapasztalt érzéseim egy nap után se avultak el, a testem minden egyes része ugyanúgy reagált Danny magávalragadó tekintetére, tökéletes arcvonásaira és kidolgozott felsőtestére, valamint az e mögött rejlő kedves és megértő személyiségére, amit a tegnapi nap folyamán megismertem. Eszembejutott a tegnap délután, amikor megmentett az exemtől, amit talán soha nem tudok meghálálni neki, meg amúgy se hagyja, aztán pedig a beszélgetésünk, így az a tevegelés is, amitől kitört belőlem a nevetés, és furcsamód belőle is, viszont csak keveset csevegtünk, mivel be kellett számolnom a csapatnak a pálya állapotáról, a gumik tapadásáról és a beállításokról. Számomra ez a legunalmasabb része a tesztelésnek, ami sokkal jobban kimerít, mint az, hogy néhány körön keresztül a motoron üljek.
Ezután a nap további része unalmasan telt, mivel anyu dolgozott, a húgom egész idő alatt a telefonján lógott, a fiúk pedig a pályán edzettek, emiatt rám nem volt szükségük, így Livio elenegedett. Úgyhogy visszatérve a hotelba kiélveztem a konditeremben lévő gépek által nyújtott edzési lehetőséget és az uszodát is, a nap lezárásaként pedig jöhetett a filemezés egészen addig, míg el nem aludtam, és ez így ment szombat estig, azzal a kivétellel, hogy péntek és szombat délután meglátogattuk azokat a helyeket, amiket kinéztünk, amiket igazán élveztem, mert legalább feldobták az Austinban töltött napjaimat. Na, meg Danny, aki a megismerkedésünk óta a szabadidejét mindig velem töltötte és még lovagolni is elvitt (természetesen lovon még mielőtt bárki félreértené a helyzetet). Szóval ez amolyan randiféle volt, legalább is nekem, az ő szemszögéból inkább csak "a haverommal lógok" programnak tudnám elképzelni. Jó lenne, ha tudnék olvasni a fejében, hogy mit gondol rólam, vagy legalább elmondaná. Tudom, meg is kérdezhetném, de nem akarok tolakodó lenni, ugyanis azt a pasik nem bírják. Azonban nyugodtabb lennék, nem áltatnám magam az "te+én=mi"egyenlettel.
Szombaton este kilenc körül valaki bekopogott a szobánkba, sejtelmem se volt, hogy ki az, és mikor kinyitottam, Livio Suppo és maga Alberto Puig állt az ajtóban. Nem értettem, mit akarnak, még az is megfordult a fejemben, hogy valamit elszúrtam és folyamatosan ezen kattogtam, egészen Alberto megszólalásáig.
- Szükségünk van a segítségedre. - mondta, amitől elkerekedett a szemem és nem a segítség szó hallatán, hanem azon, hogy a menedzser szájából buggyant elő.
- Miért? - kérdeztem.
- Mert te vagy a tartalékpilótánk. - felelte Alberto.
- Tudom, viszont Hiroshi fog indulni Dani helyett, nem pedig én. - közöltem.
- Nem. - cáfolta meg Alberto, mire kérdőn néztem rá. - Te fogsz indulni a versenyen, mivel Aoyama megbetegedett és holnapra nem biztos, hogy kigyógyul a gyomorbajából.
- Értem. - mondtam kissé vontatottan. - Ahhoz képest, hogy múlt héten még vonakodtál attól, hogy egy lány induljon Pedrosa helyett, ez eléggé nagy fordulat, nem?
- Nézd, Vicky, rosszul ítéltelek meg, és belátom, hogy mindvégig a többieknek volt igaza veled kapcsolatban. - jelentette ki, ami számomra egy bocsánatkérésnek hangzott. - Az eredményeidet látva pedig tényleg nagyon jó vagy, ami a többi lányról nem igazán mondható el.
- Hát, köszönöm.
- Szóval, akkor beszállsz? - kíváncsiskodott Livio.
- És honnan indulnék? - kérdeztem.
- A szabályok értelmében a bokszutcából kell megkezdened a rajtot. - válaszolta.
- Akkor elég nehéz feladat lesz megszorongatni Marcot. - állapítottam meg. - De semmi se lehetetlen, ugye?
- Ahogy mondod. - helyeselt Alberto.
- Oké, csapjunk bele!