Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

10. Szponzortermékek

Reggel furcsa volt, hogy nem az órámra ébredtem, pedig már hozzászoktam a vekker zajos hangjához. De ez az érzés azonnal elmúlt, amikor eszembe jutott, hogy már nem is dolgozom a szerkesztőségnél, mivel feladtam a gyakornokságom ezátal megszűnt az örökös ugráltatás, így boldogan mentem be a fürdőbe egy kicsit rendbehozni magam. Megfésülködtem, majd felkötöttem a hajamat. Hétvége lévén és mivel nem terveztem mára semmit, így a sminket elhanyagoltam, ilyenkor jobban szeretem a természetes hatást, végül felvettem egy szabadidőnadrágot és egy pólót, majd lementem reggelizni. Természetesen a szüleim, szokásukhoz híven, már nem voltak otthon. Még jó, hogy apu hazajött, máskülönben a cég nem működik magától. Argh. Pedig bíztam benne, hogy együtt tudunk tölteni egy kis időt, és faggathatom egy kicsit New Yorkról, vagy a "családod"dologról, mert az utóbbi egyáltalán nem tiszta. Nem értem, hogy ezzel mire akart célozni, és ezt már nem egyszer mondta, ami arra kéztet, hogy kívácsiskodjak egy picit.
Lementem a konyhába, ahol Marta finom reggelivel várt, méghozzá amerikai palacsintával, ami köztudottan a kedvencem, főleg gyümölcsökkel, tejszínhabbal és csokiöntettel. Étkezés közben Pablo ismertette a család progjamját, vagyis a szüleim estig, ha csak nem késő estig dolgoznak, a húgom pedig az egyik barátnőjéhez megy pizsipartira. Hurrá. Tehát egész nap enyém lesz a ház, és senki sem mondja meg, mit csináljak. Más 18 éves ilyenkor hatalmas házibulit csapna, de én nem vagyok más, én én vagyok, ami egyet jelent az unalommal. Remek.
Néhány perccel később Rebecca is megjelent az étkezőben, aki azt ecsetelte, mi mindent fognak a barátnőivel csinálni. Csupa lányos dolgot, mint körömfestés, hajcsinálás, pasik kibeszélése, nyomik kibeszélése (na, kösz) és unszpatikus lányok kibeszélése, és máris kész a pletykabomba. Engem azonban az ilyesmi hidegen hagy, csak ne keverjenek bele.
- Elküldenél néhány képet Doháról és Marcról? - kérdezte váratlanul a tőle nemmegszokott kedvességgel, ami igazán meglepett.
- Miért? - vettem gyanakvóra a figurát.
- Mert szeretném megmutatni a lányoknak, hogy te nem is vagy annyira béna. - nevette el magát.
- Ó. - tátottam el a számat. - Rendben.
- Köszi. - húzta széles vigyorra a száját, majd hirtelen megölelt, és elindult az emeletre.
- Ebbe meg mi ütött? - kérdeztem a húgom után mutatva, de Marta és Pablo csak megvonta a vállát jelezve, hogy fogalmuk sincs.
Visszamentem a szobámba és bekapcsoltam a laptopomat, miközben kimentem az erkélyre. Kellemesen meleg és friss volt az idő, ami a tegnapi esőzésnek köszönhető. Nem tudom miért, de szeretem az ilyen napokat, mert ez mindig valami változást jelent, új erőt ad és energiával tölt fel, akárcsak az éltető víz, ami minden ember számára elengedhetetlen. Míg vártam, hogy betöltődjön a gépem, alaposan szemügyre vettem a kertet.
Kisgyerekként imádtam a virágok között szaladgálni és játszani. Emlékszem, hogy egyszer találtam egy különleges rózsabokrot, amit leginkább egy bunkerhez tudnék hasonlítani. Az volt a kedvenc helyem a kertben, mindig oda menekültem, ha el akartam bújni a világ elől, vagy ha szomorú voltam, ám egy nap csak az elszáradt tőket találtam a bokor helyén, ugyanis a szomszédunk kiírtotta a búvóhelyemet, csak mert egy icipici része átlógott az udvarára. Nagyon elkeseredtem, mikor megtudtam, hiába próbáltak a szüleim felvidítani, nem sikerült nekik. Egész álló nap csak sírtam és sírtam, mert egy olyasmit vesztettem el, ami igencsak a szívemhez nőtt. Olyan volt, mintha egy családtagom halt volna meg. Túlságosan is szerettem azt a növényt, mivel az volt az egyetlen hely, ahol önmagam lehettem. Kezdetben azt hittem, hogy semmi nem tudja pótolni a rózsákat, de aztán hét évesen kaptam aputól egy benzines kismotort. Attól kezdve pedig teljesen megváltozott az életem, a rabja lettem a motorozásnak. Gondolataimból Marta kedves hangja szakított ki, miközben egy pohár narancslevet adott a kezembe.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá.
- Szívesen, kincsem. - viszonozta vigyoromat. - És hoztak neked néhány csomagot, amit alá kellene írnod. - közölte, én pedig lementem, hogy megnézzem, mi lehet az.
Az előszobában egy huszas éveiben járó fiatal srác állt, kezében a már jól megszokott lefűzősmappával. Odamentem hozzá és aláfirkantottam, ő pedig jelzett néhány embernek, akik egy sereg dobozt hoztak be a házba olyan kétkerekű talicskával. Kitártam az ajtót, hogy jobban beférjenek, és egyre több és több csomag került az előszobába, nem győztem követni őket. Amikor az utolsó is bekerült a helyiségbe a papíros srác egy kulcsot nyomott a kezembe, méghozzá egy Hondáét.
- Használja egészséggel. - mosolygott rám kedvesen.
- Már elnézést, de mit jelentsen ez az egész. Ki rendelte ezt a sok holmit? - szegeztem a srácnak a kérdést, az egyenruhás pedig a papírjaiba nézett.
- Egy bizonyos Livio Suppo.
- Tessék? - kerekedett el a szemem.
- Ó, és itt van ez is. Az úr kérte, hogy adjam át önnek. - nyújtott felém egy fehér borítékot. - További szép napot, kisasszony. - lépett ki a házból követve a többi férfit.
- Köszönöm. - dünnyögtem és becsuktam az ajtót, majd leültem a lépcsőre és kinyitottam a levelet. Egy csekk volt benne rajta 375000 dollárral. Nem értettem, mit jelent ez az egész, míg el nem olvastam a levelet, ami a heti fizetésemről adott tájékoztatást.
- Fizetés? - hitetlenkedtem tovább, de ahogy továbbolvastam, kiderült, hogy az elkövetkezendő időszakban minden héten 375000 dollár fizetésben részesülök a Repsol Honda által. - Azta. - tátottam el a számat, majd végignéztem a dobozokon és kulcson. El se hiszem, hogy ez velem történik.
Fogtam a kocsikulcsot, kimentem a ház elé, ahol egy gyönyörű bordó Honda Accord Release Date állt. Azonnal odarohantam és alaposan szemügyre vettem. Már a puszta látványába is beleszerettem, és még belülről nem is láttam, így bepattantam, ahol azonnal egy igazán kényelmes ülésben találtam magam. A műszerfal csodálatosan ki volt dolgozva, a kormány mögött egy ledképernyő volt beépítve, ami csak a gyújtáskor kapcsolt be, így bedugtam a kulcsot, elfordítottam, azonnal megjelent a kilóméteróra, a sebességmérő, valamint, ha lapoztam egyet ott volt a GPS is, ezen kívül pedig egy kellemesen lágy dorombolás ütötte meg fülemet. Hihetetlen volt, akár egy álom. Mérhetetlenül imádtam, így elvittem egy próbaútra, ami igazából csak a környéket jelentette. Élvezet volt vezetni, sokkal jobb volt, mint a másik kocsit.
Miután hazaértem, leparkoltam az új játékomat a garázsban, majd bementem a házba, ahol meglepetésemre az előszobából eltűntek a dobozok, így megkérdeztem Martat, aki időközben felvitte őket a szobámba, így egyenesen oda mentem. Kinyitottam az első kartont, amiben egy sereg farmernadrág volt. Mindegyiket felpróbáltam és csodák csodájára hosszra is és csípőben is tökéletes volt. Aztán jött a következő doboz, amiben felsők voltak, és méretileg is megfeleltek. Poénból elindítottam a zenét és elkezdtem fel-alá járkálni a szobámban, mint egy modell, és minden egyes szettnél lefotóztam magam a tükörben, egészen vicces volt. Végül már ott jártam, hogy a szobám tele volt a GAS cuccaival (bőrkabátok, farmerkabátok, nadrágok és felsők). Egyetlen négyzetcentiméter hely sem maradt, mindent beborítottam a ruhákkal. Az viszont meglepett - azonkívül, hogy mindegyik tökéletesen passzolt rám -, hogy teljesen az én stílusomat képviselték, ami egyenértékű a sportos és laza megjelenéssel. Persze a sportos cuccok mellett kaptam még néhány cipőt is, mindegyik többnyire a nőiességemet hangsúlyozta, alias magassarkú, amiért nem igazán vagyok oda, de ezeket egyből megszerettem.
A kupi közepén ülve azon tanakodtam, hogyan pakolom be mindezt a gardróbomba, és ekkor ütött szöget a fejembe, hogy még soha nem voltam ennyire boldog a ruháktól és a cipőktől, de talán csak a kocsi miatt voltam ennyire felpörögve. Felkaptam a telefonomat az asztalomról és elindítottam egy hívást. Livio második csengésre fel is vette.
- Köszönöm. - mondtam mindenféle bevezetés nélkül.
- Igazán nincs mit, Vicky. Kiérdemelted a teljesítményeddel. - felelte és a hangjából érződött, hogy mosolyog, majd hirtelen komollyá változott. - Ne haragudj, Vicky, de most mennem kell.
- Rendben. Köszönöm... - mondtam, de már kinyomta. - Mégegyszer. - fejeztem be, aztán nekiálltam a pakolásnak, amivel jópár órán át elvoltam.