Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

14. Hiroshi Aoyama

Az este összességében jól sikerült. Sokat nevettem, amit leginkább a fiúknak köszönhetek. Rengeteg vicces sztorit meséltek, főként Juliá és Roser ezzel kicsit beégetve Marcot és Alexet. Aztán végül áttértünk a következő versenyre, ami Texasban lesz, ahol én is harcbaszállhatok a győzelemért, de ez nem lesz egyszerű. Marc nagyon jól érzi az amerikai pályát, ez az ő terepe. Az elmúlt két évben ő nyert, és ez most sincs kizárva, amilyen őrült, simán hozni fogja a kötelezőt. Ám Leon szerint én is vagyok annyira agresszív, mint az idősebb Marquez, úgyhogy mindent beleadok és küzdök. Elképzeltem, milyen lesz Marc-kal élesben csatázni, majd az utolsó kanyarban faképnél hagyni, majd látni azt a kicsit csalódott arcát. Ez megnevettetett.
- Mi olyan vicces? - kérdezte Alex.
- Semmi. - ráztam meg a fejem.
- Nem hiszek neked.
- De tényleg nincs semmi.
- Oké, értem, akkor átadom neki. - tette le a telefont Marc, és az arcáról sugárzott, hogy gáz van. - Beszélhetnénk?
- Persze. - bólintottam, majd elindultam kifelé, a bajnok pedig követett. - Történt valami?
- Dani menedzsere hívott. - kezdte.
- Alberto Puig?
- Igen, és azt akarja, hogy Aoyama helyettesítse Danit.
- Mi? - tátottam el a számat.
- Így igaz, mivel...
- Mivel lány vagyok és nem bízik bennem? - fakadtam ki.
- Nem erről van szó.
- Hát?
- Pusztán csak Aoyama régen nálunk versenyzett, és Alberto lehetőséget akar adni neki.
- Hát persze. - forgattam meg a szemem. - De remélem, Alberto tudja, hogy a japán gyerek egy cseppet se olyan, mint ti, sőt szerintem sokkal rosszabb.
- Hé, próbálj megnyugodni! - kérlelt, és mit ne mondjak nehéz ellenállni a sötétbarna szemeinek, így vettem egy mély levegőt és kifújtam. - Hidd el, mindannyian beszélünk Albertoval, és meg fogjuk győzni, hogy nálad jobb tartalékpilóta nincs.
- Sose bírtam a tartalék szót. - dünnyögtem. - Mindegy, azért köszönöm.
- Minden rendben lesz. - mondta és átölelt.
Ölelésétől valami különös érzés fogott el, és nem az "kihagy egy ütemet a szívem"dolog, hanem valami más. Megnyugtató volt, és biztonságot adott. Úgy éreztem, hogy Marcra mindig számíthatok bármi történjen is, még akkor is, ha vitatkoznánk. Nem tudom, de tényleg így gondoltam. Még a húgommal se ennyire bizalmas a kapcsolatom és mással se igazán, de Marc-kal, Alexxel és a szüleikkel más a helyzet. Úgy tűnik bennük megtaláltam azt, ami hiányzott az életemből, méghozzá egy igazi családot, aminek tagjai segítik és támogatják egymást, amelyben törődnek a másikkal, mindenki egyaránt.
Az este további részében ezen a Hiroshi Aoyama ügyön gondolkodtam. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy Alberto Puig a japánt akarja elindítani a versenyen. De miért pont őt, mikor itt vagyok én, akit direkt arra a célra alkalmaznak, hogy helyettesítse az egyik versenyzőt. Akkor felesleges volt az egész. Emiatt fel is hívtam Liviot, aki szintén próbált megnyugtatni, de nem sikerült neki. Teljesen kiakadtam erre az egész helyzetre. Természetesen a főnök is azt mondta, amit Marc: "Beszélünk Albertoval." Ez persze szép és jó, de nem hiszem, hogy sikerül, így én is megpróbálok a lelkére hatni, úgyhogy holnap haza is megyek.
Amikor elmondtam a szüleimnek, anyu teljesen kiakadt. Arról kezdett papolni, hogy ezért felesleges volt eljönnünk síelni, ha nekem sokkal fontosabb ez az őrült száguldás, akkor ennyi erővel ő is dolgozhatna. Apu legalább megértett, tudta, mennyire fontos nekem az új munkám, és azt is, miért lettem ennyire ideges. Na, igen, pontosan ezért szeretem jobban aput. Bármennyit is dolgozik, mindig szakít időt a gyerekeire, még akkor is, ha sokszor megszabja, mikor keressük és mennyit beszélhetünk, de nem baj, számomra sokat jelent.
Másnap reggel kicsit nyűgösen ébredtem, ami a tegnapi hírnek köszönhető, ám tudtam muszáj beszélnem Dani menedzserével, ehhez pedig szükségem volt némi energiára.
Egy alapos nyakropogtatás után kiszálltam az ágyból, bementem a fürdőbe, rendbeszedtem magam, majd felöltöztem, végül bepakoltam a bőröndömbe és levittem. A szüleim már fent voltak és reggeliztek. Anyu még mindig haragudott rám, apu pedig ellátott pár tanáccsal, például: ne ajtóstól rontsak a házba, hanem higgadtan beszéljek Albertoval, meg ha nem hallgat a szép szóra, akkor bizonyítsam be tettel, mire vagyok képes. Igen, apu ezt rengetegszer alkalmazza az üzleti életben, aminek meg is van az eredménye.
Reggeli után elbúcsúztam a csapattársamtól és a családjától, ami egy kissé nehezemre esett, de meg kellett tennem, elvégre az én sorsomról volt szó. Ezután egy kocsi kivitt a reptérre, ahol már várt a magángépünk, hála a gyors intézkedésnek. Beszálltam a madárba, ami pár percen belül felemelkedett az égbe.
Útközben átgondoltam, mit fogok mondani a menedzsernek. Igyekeztem minél higgadtabb lenni, de mindig sikeresen felhúztam magam, úgyhogy felhagytam a próbálkozással és inkább átöltöztem nyáriasabb szerelésbe.
Amikor leszállt a gép, Pablo már a kifutón várt. Köszöntem kedvenc sofőrömnek, majd beszálltam a kocsiba, ami elindult haza. Hitetlenkedve néztem a sofőrre, ugyanis én a pályára akartam menni, hogy minél előbb túllegyek azon a beszélgetésen, ám Pablo azt akarta, előbb egyek meg pakoljam ki a cuccaimat, majd hozzátette apu akarja mindezt. Remek.
Otthon Martanak is kipanaszkodtam magam, csakúgy mint a kocsiban Pablonak. Természetesen mindketten adtak a véleményemnek, miszerint nekem kellene versenyezni, elvégre ez egy tartalékpilóta dolga. Azonban szükségem volt néhány percre a konditeremben, ugyanis a dühöm egy kicsit se hagyott alább, így sikeresen szétvertem a boxzsákot, ami segített. Ezután újult erővel indultam neki a rám váró feladatnak.
Pablo, miután bevitte a házba a bőröndömet és ivott egy kávét, kivitt a pályára. Kicsit furcsának tartottam, hogy a katari verseny után a csapat a barcelonai pályán tesztel egy héten keresztül, pláne az egyik versenyző nélkül, de hát ők tudják. Elhaladtam a biztonságiak mellett, vagyis csak szerettem volna, mert elkaptak, mondván civileknek tilos a bemenetel. Emiatt vagy százszor el kellett mondanom, hogy a Repsol Honda csapatának tagja vagyok, és még Livio Suppot is felhívtam, hogy bizonyítani tudjam. Végül a csapatfőnök kijött a segítségemre, így vele együtt mentem be. Közben rákérdeztem Albertora és Hiroshira, meg hogy beszéltek-e vele. Livio azt mondta, igen beszéltek, de hajthatatlan.
- Akkor most rajtam a sor. - közöltem, miközben a garázs felé mentünk.
- Biztos vagy benne?
- Teljesen. - bólintottam. - Ha meg nem megy észérvekkel, akkor bizonyítom tettel.
- Ez aztán az elszántság. - jelentette ki és egy halvány mosoly futott át az arcán. Nyílván tetszett neki a dolog. Tudja, hogy a pályán is szükség van az elszántságra.
Amikor odaértünk a bokszhoz, Alberto épp néhány adatot nézett át, ám az érkezésünkre felfigyelt. Amint meglátott megvetően elvigyorodott. Sugárzott belőle a rosszindulat, a lenézés és minden ehhez hasonló érzelem. De muszáj volt beszélnem vele és meggyőzni, alkalmas vagyok Dani helyettesítésére. Mindent bevetettem, minden érvemet, a múlt heti eredményeimet, a többiek rólam alkotott véleményét, ekkor azonban megjelent Hiroshi Aoyama.
- Hát jó. - törődtem bele, hogy Albertot nem lehet meggyőzni, majd a japánhoz fordultam. - Küzdjünk meg! A győztes indul Dani helyett.