Titkok és Hazugságok I. /Befejezett/

23. Családi nap

Hogy őszinte legyek Saraval élni nem egyszerű, és ez az elmúlt pár napban ki is derült. Na, nem a közös lakásra gondolok, mert ott egészen tűrhető volt. Mindegyikünknek megvolt a saját tere, nem zavartuk egymást túlzottan, maximum akkor, ha szükségünk volt a másiktól valamire. Vagyis inkább Saranak a ruháimra és a házimra, de egyébként jól elvoltunk, nem is veszekedtünk. Azonban amikor csütörtökön beköltöztünk Marquezékhez, és kiderült, hogy egy szobában leszünk, eluralkodott a káosz. Összevesztünk a szoba színén, ő azt akarta, hogy maradjon a rózsaszín, én meg át akartam festetni, mert egyszerűen undorom tőle, úgyhogy ezzel sikeresen kiborítottunk mindenkit és egymást is, a végén pedig már nem bírtam tovább és a nappaliban táboroztam le. Mindkettőnknek jobb volt, de a családomnak kevésbé, mert nem bírták nézni ezt a jelenetet, így Alex beszélt Saraval, mondván frusztrálja a rózsaszín, és egyszer szeretne úgy bejönni ebbe a szobába, hogy nem érzi magát csajnak, szóval megbeszéltük a dolgot, így most mokkaszín és bézs lesz. Éljen a többség. Szóval most nagy átalakításban vagyunk, ami a tegnapi és a mai napot illeti, ami számomra egy kissé megerőltető, még akkor is, ha Alex és Marc segítenek, de úgy nehéz dolgozni, ha valaki, konkrétan Sara, nem hajlandó megfogni egy ecsetet, mivel félti a körmeit és a ruháját, emiatt inkább egész idő alatt a telefonját nyomkodja és beszélget, közben pedig hátráltat minket.
- Igazán szépen haladtok. - lépett be apu a szobába. - De azért pihenhetnétek is néha.
- Szoktunk. - felelte Alex. - De a kisasszony minél előbb szeretné befejezni. - biccentett felém, míg az éleket tökéletesítettem a plafonon.
- Mintha Martát vagy Pablot hallanám. - forgattam meg a szemem. - Úgyhogy ne hívj így!
- Bocsi.
- Meg amúgy is mindjárt végzünk. - közölte Marc, ami tényleg így volt.
- Rendben. - mosolygott apu. - Nos, volna kedvetek holnap elmenni valamerre? - kérdezte, mire felkaptam a fejem, mivel sose volt igazi programom a szüleimmel és Rebeccával, mármint közösen.
- Családi nap? - húzta el a száját Sara. - Ne már.
- Én benne vagyok. - mondtam, miközben lemászta a létráról. - És hova mennénk?
- Ahova szeretnétek.
- Biciklitúra? - vetette fel Alex.
- Jó. - egyeztünk bele. - Ó, és megmutathatnád a múzeumodat. - fordultam Marchoz.
- De azt már láttuk vagy ezerszer. - nyavajgott Sara.
- Te lehet, de én nem. Szóval? - néztem vissza Marcra.
- Oké, ha ennyire érdekel a történelem. - egyezett bele vigyorogva.
- Kár, hogy még nem tanítanak rólad. - jegyezte meg Alex.
- Ahogy mondod, öcskös, még nem. - vágott vissza Marc erősen hangsúlyozva a "még" szót. Élvezet volt nézni, ahogy elvannak egymással.
- Délután meg lemehetnénk a partra. - dobta fel Sara, figyelmen kívül hagyva a fiúkat.
- Jól hangzik. - felelte apu, nyílván tetszett neki a dolog.
- Szerintem is. - helyeseltem.
- Rendben, akkor ezt megbeszéltük. - csapta össze a tenyerét. - Szellőztessetek ki! - utasított, és kiment a szobából.
Fél óra múlva teljesen elkészültünk, ami a festést illeti. Szerintem nagyon jó lett és divatos. Sokkal jobb lett, mint a rózsaszín valaha is volt. Ezután viszont muszáj volt várnunk egy-másfél órát, míg teljesen megszárad a fal, addig anyu segített feltakarítani a szobát. Felsöpörtünk, majd felmostuk a padlót, és az ablakot is letisztítottuk, végül a fiúk segítségével a helyükre toltuk a bútorokat, összeraktuk az íróasztalt meg az ágyakat, mindez több órát vett igénybe, emiatt fáradtan zuhantunk le az egyik ágyra, de még hátra volt egy dolog, úgyhogy felálltam fekvőhelyemre és leszedtem a fölötte lévő kartont, ami a "szexi vadmacska" logómat takarta. Egész ügyesen megcsináltam. Pontosan ugyanolyan lett, mint a zászlómon.
- Hát ez? - csodálkozott Marc.
- A logóm. - vontam meg a vállam. - Ha már a tiéd is a falon van. Bár tudom, nem lesz hosszú életű.
- Miért ne lenne? - jött oda hozzám, míg Alex elkezdte nagyban méregetni a rajzomat.
- Mert tartalék vagyok? - tártam szét a karom.
- És? Nem jelent semmit.
- Azt mondod?
- Igen, azt. - mosolyodott el. - Ha tudnád hányan beszélnek rólad, a lányról, aki megverte Marc Marquezt. - mondta, amitől elnevettem magam.
- Az csak egyszer volt.
- Nem baj. A lényeg, hogy mindenkire nagy hatással voltál már az első napon, ezt pedig nem fogják elfelejteni. - ölelt át, ami jól esett. Növelte az önbizalmamat.
- Ezt te csináltad? - zavarta meg Alex a szép testvéri pillanatot.
- Igen, én.
- Nekem is csinálnál egyet? - kérdezte.
- Persze. - feleltem, aztán elbizonytalanodtam. - Mármint a te logódat vagy az enyémet?
- A tiédet. - vágta rá azonnal, mire megforgattam a szemem. - Na, jó, csak vicceltem. Az enyémet.
- Oké. - egyeztem bele. - De ne hidd, hogy olcsó lesz! - figyelmeztettem vigyorogva.
- Na, szép, tegnap költöztél ide, és már most ki akarsz zsákmányolni. - görbítette le a száját szórakozottan.
- Hé, az üzlet az üzlet. - állapítottam meg - Egy bizonyos összeg vagy más hozzájárulás fejében kapsz valamit. Ez így megy. - vontam meg a vállam.
- Aha. - mondta amolyan "ééértem" stílusban. - Azért adhatnál valamennyi kedvezményt. - alkudozott.
- Meglátom, mit tehetek.
A nap további részét leginkább olvasással és a tételek átnézésével töltöttem, valamint elkészítettem az utolsó beadandómat a jövő hétre, ugyanis akkor Argentínába megyek a következő versenyre, így nem lenne rá időm. Miután végeztem vele, elküldtem Señor Reyesnek, a fizikatanáromnak. Ezzel pedig teljesen ki is merítettem a heti agykapacitásomat, emiatt meg is fájdult a fejem, és még a gyógyszer sem segített, így korán lefeküdtem, de képtelen voltam elaludni, mert csak forgolódtam, és még Sara viháncolása is rátett egy lapáttal, de valahogy mégis sikerült mély álomba merülnöm, ami másnap reggel hétig tartott. Élvezet volt motorzúgásra kelni, így szinte még félálomban mentem ki az udvarra, ahol megtaláltam az ébresztőmet.
- Látom, sikerült beindítani. - dünnyögtem.
- Igen. - felelte Marc, miközben leszállt a járgányról, és felém fordult. Akkor meglátta álmos és mérges fejemet. - Felkeltettelek?
- Á, dehogy, már épp a kávémat ittam a konyhában.
- Cinizmus?
- Mindig is bírtam az okos pasikat. - veregettem meg az arcát, és visszamentem a házba.
- Ajjaj, úgy tűnik valaki bal lábbal kelt fel. - állapította meg anyu.
- Nem, csak nem szeretem ha felkeltenek. - feleltem, és leültem az asztalhoz, anyu pedig egy nagy tál amerikai palacsintát helyezett elém gyümölcsökkel és áfonyaszósszal, pont úgy, ahogy szeretem. - Köszönöm.
- Jó étvágyat.
Pár perc múlva megérkeztek a többiek is. Enyhén szólva meglepett, hogy így együtt étkezik a család, mondjuk ehhez két nap alatt már igazán hozzászokhattam volna, de nem, viszont örültem neki, mert volt kivel beszélgetni és nem unatkoztam. Újra megtárgyaltuk a mai napot, hogy reggeli után elindulunk a biciklitúrára, ami érint egy múzeumlátogatást, amihez szerencsére nem kell egy igazi idegenvezető, mert Marc velünk lesz, aztán a nap hátralévő részét a parton töltjük. Emiatt gyorsan el is készültem, lezuhanyoztam, felöltöztem a biciklis ruhámba, ami alá felvettem a fekete bikinimet, majd egy strandtáskába beldobtam egy fehér bikinit (jó, ha van váltás), aztán egy törölközőt, naptejet, a fehér strandruhámat, egy rövidnadrágot és egy felsőt, amiből kilátszik a hasam, valamint a szandálomat, illetve némi pénzt is raktam el fagyira és rejtvényújságra, mert imádom őket. Mindezt röpke negyedóra alatt, míg Saranak ez félórát vett igénybe, pedig nem is zuhanyzott. De nem volt kedvem megvárni, így levittem a cuccaimat, majd ki is cipeltem a táskát a bringámhoz. Alex, Marc és apa már indulásra készen voltak, csak ránk vártak, azonban meglepte őket a gyorsaságom.
- Tényleg negyed óra. - állította le a stoppert az óráján Alex.
- Te lemérted? - kerekedett el a szemem.
- Még szép. - vigyorgott. - Csak tesztelni akartam, hogy valóban annyi idő alatt elkészülsz-e, mint mondtad.
- És átmentem? - kérdeztem kíváncsian.
- Át.
- Csúcs. - húztam félmosolyra a számat, majd felcsatoltam a zeneléjátszómat a karomra és a nyakamba tettem a vezeték nélküli fülesemet. Na, igen, Richard elhalmozott a legújabb technológiai eszközökkel, nem sajnálta rá a pénzt. Aztán felvettem a kesztyűmet, és vártam a még házban tartózkodó nőkre. Mondanom se kell, halálra untam magam, és még a hátsómat is elültem, mire mindketten megjelentek.
- Indulhatunk? - kérdezte apu, mire mindannyian bólintottunk, ezáltal megkezdve az egésznapos családi programot.
Végigmentünk a városon, ahol párszor megálltunk egy-egy nevezetességnél, aztán egészen kitekertünk a crossmotor pályáig, ahol a fiúk edzeni szoktak, mármint akkor, ha nem tesztelnek. Egészen jó volt, bár sokan nem voltak, alig néhány ember kavarta a port a pályán, míg a társuk mérte az idejüket. Marc meg is jegyezte, hogy ezt ki kell próbálnom, ahogy a dirt tracket is. Megígértem neki, hogy majd egyszer az is meglesz, de egyelőre elég a vb. Amúgy meg tényleg jó volt, még nézni is élveztem. Ezenkívül megismertem a edző fiúkat is, vagyis egy részét már ismertem, ugyanis ők is részt vesznek a világbajnokságon, mint például Tito Rabat és Maverick Viñales.
Ezután egy kerülővel visszatértünk a városba. Pont úgy mentünk, hogy útba esett a múzeum. Kívülről nem volt nagy szám, de belülről? Úristen, gyönyörű volt, különösen a falak bézs és narancssárga színe, a Repsol Honda két alapszíne, teljesen lehidaltam. Mikor magamhoz tértem, elindultam felfedezni a terepet. Nagyon bíztam benne, hogy nem tévedek el, még szerencse, hogy Marc velem jött. Először elvezetett a kezdetekhez, vagyis az első motorjához, a Yamaha PeeWee 50-eshez, ami alaposan megnevettetett, legalább is a színe miatt volt vicces, erről pedig eszembejutott egy kép, bár a falon is kint volt, amin a kis Marc ezen a motoron ül és felszántja a földutat.
- Aranyos voltál. - mutattam rá a fotóra.
- És ezen az évek mit sem változtattak.
- Egomanó. - forgattam meg a szemem nevetve.
- Csak szerény. - javított ki.
- Ó, igazad van. - veregettem meg a vállát. - Te meg az egoizmus? Ugyan már. - fordítottam neki hátat szórakozottan, és folytattam az utamat.
A rögtönzött idegenvezetőm megmutatta a díjait, amiket kisgyerekként nyert, meg a motorjait, amik szinte eltakarták akkor, aztán a ruháit és a sisakjait, mindent, ami a múltjára emlékeztetett, valamint minden kérdésemre készségesen válaszolt, ahogy az első találkozásunkkor. Ezért (csak poénból) megkérdezte, hogy nem akarom-e felvenni magnóra, de én csak a fejemet ráztam. Aztán elérkeztünk a 125-ös korszakához, és megengedte, hogy felüljek az akkori motorjára, ami még állóhelyzetben is kisebbnek tűnt, mint a GP-s. Kisebb volt a sebességhatára és a súlya, emiatt nagyon furának tűnt, viszont a Moto2-s versenygép már egy fokkal jobb volt, de még mindig nem volt az igazi. Úgyhogy átültem a GP-s gépekre, amik ugyanolyan elképesztő érzést nyújtottak, mint amikor először kipróbálhattam a motorját.
- Egyébként, fura volt, hogy gyerekként mindig más rajtszámod volt, mint most. - közöltem.
- Nem én választottam. - vonta meg a vállát.
- Köszönöm, hogy megmutattad. - hálálkodtam.
- Én meg azt, hogy élvezettel nézted végig.
- Ahogy a többi rajongód. - mondtam arra célozva, hogy én is az vagyok. Azt hiszem, értette, mert szélesen elmosolyodott. - Nyílván hallottad a sztorit a hangyáról és rólam.
- Aranyos lehettél.
- Az voltam. - jelentettem ki visszaemlékezve. Aztán eszembe jutott, hogy mindig elszomorodtam, és néha még sírtam is, ha elesett vagy nem nyert. Olyankor mindig zabos voltam, és ha valaki hozzám szólt, azzal mindig kiabáltam. Úgyhogy egy idő után mindenki megvárta, míg lehiggadok, viszont ez a sírás és méreg négy-öt éve eltűnt, mert megtanultam, hogy az ember nem nyerhet mindig, és nem várhatjuk el tőle a győzelmet, bármennyire is szerettük volna. Akkor tanultam meg Konfuciusz törvénye szerint élni, ami kifejezetten segített.
- Milyen volt a túra? - kérdezte apu.
- Fantasztikus. - feleltem még mindig elámulva. - Imádtam.
- Remek. - pattant fel Sara a fal mellől. - Akkor indulhatunk a partra?
- Persze. - felelte anyu, bár nem volt annyira meggyőző a hangja.
Felszálltunk a biciklikre és a strand felé folytattuk utunkat. Közben Sara nyavajgását hallgattuk, hogy teljesen kikészíti ez a meleg, és még a vize is kifogyott, így nem tudja magát hűteni. Emiatt vagy ezerszer megkérdezte, ott vagyunk már? Komolyan, mintha Szamárt hallottam volna a Shrek 2-ből, így nem volt csoda, hogy az ogre totál kiakadt. Ennek emlékére megkértük, hogy foglalja el magát öt percre, hallgasson zenét, csak ne kérdezgessen, de ehelyett továbbfolytatta a csacsogást, amit Alex nem bírt elviselni.
- Ott vagyunk már? - kiáltotta el magát.
- Igen. - válaszolta anya, és abban a pillanatban megláttuk a gyönyörű tengert. De régen voltam már itt.
Lelakatoltuk a bicikliket, és elindultunk egy megfelelő helyet keresni, ahova lepakolhattuk a cuccainkat, de ez nem volt egyszerű, mert rengetegen voltak. Szerencsére találtunk egy kiváló területet, ahol simán elfértünk. Leterítettünk egy plédet a két napozóágy mellé, amiből az egyiket Sara azonnal elfoglalta. Rátette a törölközőjét, majd lehámozta magáról a sportruházatot, ami alatt pink bikinit viselt. Igazán jól állt neki, és ezt ő is tudta, sőt néhány fiú is tisztában volt vele, ezért számos elismerő füttyöt kapott. Én kicsit hezitáltam, mert nem igazán szeretem, ha megbánulnak. Na, nem mintha szégyellős lennék, mert nem, csak hát, volt pár rossz emlékem ezzel kapcsolatban, de azért megtettem. Kibújtam a szerelésemből, ezáltal megmutatva a testem nagy részét, majd leültem a plédre, és bekentem magam naptejjel. A tesóimnak persze leesett az álla, ahogy a többi srácnak is, talán több gratulációt kaptam, mint Sara, ez viszont zavarba hozott, így inkább magamra vettem a strandruhámat. Igaz, hogy átlátszó volt, de legalább valamennyire elfedte az idomaimat.
- Ugyan már, Vic, ne legyél szégyellős. - nézett rám Sara a fejére tolva a napszemüvegét. - Fogadd el, hogy jól nézel ki!
- Hát, nem neked származnak belőle rossz élmények. - morogtam, talán kicsit túl hangosan is, mert a családom egyből ráállt a témára, így kénytelen voltam nekik mindent elmesélni Carlosról, még azt is, amikor Texasban kishíján megerőszakolt, de szerencsére ott volt Danny... és itt visszatért a szúró fájdalom a mellkasomba. Istenem, mit nem adnék, ha ez elmúlna, vagy legalább enyhülne, de arra azt hiszem, még várhatok.
Azért, hogy ne kínozzam a családomat a szerelmi bánatommal, inkább elmentem úszni. A víz egészen kellemes és tiszta volt. Élveztem, ahogy a lágy hullámok simogatják a testemet, ahogy ellazítják az izmaimat. Na, és a látvány, ami a mélyebb vízben elém tárult, az egyszerűen leírhatatlan. A korallok, mintha egy mini várost alkottak volna, amelynek lakói a szebbnél szebb halak, amik esetleg munkába vagy haza siettek. Igazán mozgalmas volt, akárcsak Barcelona. Azonnal beleszeredtem, viszont levegő hiányában muszáj volt ott hagynom azt a békés világot, és visszatérni a sajátomba, amely már nem volt annyira nyugodt. Amint a felszínre kerültem, megpillantottam a családomat, akik valamit nagyon néztek, és láttam, hogy Alex és Marc izmai egyszerre feszültek meg, így én is odanéztem, de hiba volt. A szívem összeszorult, és az eddiginél is erősebb fájdalom járta át, az üresség pedig még jobban kitágult. A szememnél egy enyhe szúró érzést tapasztaltam, majd egy könnycsepp is kifakadt, és ha egy kijön, akkor semmi sem akadályozza meg a többit. Danny és Mary kézenfogva sétaltak a parton, majd egy hirtelen mozdulattal a brit magafelé fordította a volt legjobb barátnőmet - aki széles, gúnyos vigyorral nézett közvetlenül a szemembe -, és megcsókolta. Abban a pillanatban megsemmisültem, az erőm elhagyott, és elmerültem. Hogy történhetett mindez?